demon@mail.pok

Csavar (élet és tésztaügyben)

Lis POV:

A sírás küszöbén álltam. Mármint komolyan...nem elég, hogy kiderült, Ross meleg, de ennek tetejébe elszáguldott a semmiből felbukkanó húgom után és otthagyott kettesben a még nálam is értetlenebb sráccal, akivel pár perce majd felfalták egymást.
Vagy húsz percig ácsorogtunk ott, várva, hogy Ross visszatérjen. Az ismeretlen srác nemigen tudta mit kezdjen magával, többször is észrevettem, hogy bizonytalanul méregeti az ajtót. Aztán minden bizonnyal úgy ítélte, hogy ez a lekoptatás túl csúnya, hogy igaz legyen és ott maradt mellettem. Nagyot sóhajtott, ahogy nekidőlt a falnak.
- Lis vagyok. - kezet nyújtottam neki. Ha beszélgetünk, legalább azzal is telik az idő.

- Felix - elmosolyodott. Megkönnyebbült, hogy nem neki kell megtörnie a jeget.

- Nem vagy te kicsit túl fiatal, hogy itt legyél? - szegeztem neki a kérdést.

- Te meg nem vagy kicsit túl nő, hogy itt legyél? - válaszolt. Ott a pont.

- Öhmm...de? Hány éves vagy?

- Tizennyolc - biztos, hogy hazudott, de nem róttam föl neki. - A barátod szerinted visszajön még?

Ebben én sem voltam teljesen biztos. Együtt jöttünk, szóval arra tippeltem, hogy igen, amint lenyugtatta a húgomat. Furcsa,hogy nem én mentem utána. Nem értettem az okát. Valahogy annyira megdöbbentem, hogy meg se moccantam, mikor követte.

- Ja. Szerintem vissza. Várjunk picit.

Eltelt fél óra és Ross még mindig nem volt meg. Felix szomorúan megvonta a vállát. - Szerintem én most hazamegyek. Soha nincs szerencsém ezekkel a helyekkel.

Elég depressziósnak tűnt, én pedig megsajnáltam. - Nem iszunk előtte valahol egy kávét? Nincs még kedvem hazamenni. És tudok néhány jó bárt, ami nyitva van ilyenkor.

Pár pillanatnyi gondolkodás után a fiú bólintott. - De, az jó lenne.

Terry POV:

Az túlzás, hogy életem legjobb csókja volt. Mármint, na, ja túlzás. Biztos lesz jobb is. Az élet a jövőt is magában foglalja, nem? Meg nem Ross érdeme ha jól csókol. Ez csak a biosz miatt van. Uh, lehet az ilyen gondolatok miatt voltam végig hármas bioszból. 

Eltávolodtam Rosstól, aki galád módon lesmárolt. Asszem ziháltam picit. Biztos a testmozgás miatt. Hirtelen elfogott a vágy, hogy nekiessek a szájának, de biztos csak azért, mert feltámadt bennem a kannibalizmus vagy ilyesmi. Sose akarnám megcsókolni. Áhhh, ezek tizennyolc karikás dolgok én meg mindig is későn érő típus voltam.

- Hű. Azta. - és akkor leesett, hogy én vagyok az aki beszél. Tehát becsuktam a csőrömet.

Láttam Rosson, hogy ő is teljesen értetlen a helyzettel szemben. Csak bámult maga elé. Aztán elővette a telefonját és csak bámult a sötét képernyőre.

- Hé! Ne legyél kocka! - szóltam rá. De most komolyan, ebben a helyzetben azért tényleg túlzás mobilozni. - Tedd el a böködöncöt! No böködönc! - szerencsére hallgatott rám és kifejezéstelen arccal csúsztatta vissza a zsebébe a készüléket. A készülék, ami ha megjelenik, kikészülék. Borzalmas ez a szóvicc, tudom. Valaki üssön le. De csak lightosan mert nem akarok púpot. No böködönc, no Quasimodo.

- Mi volt ez? - szegezte nekem a kérdést. Amin feldühödtem, teljesen jogosan. Visszacsókolt, nem? 

- Mi az, hogy mi volt? Smároltunk. Tudod amikor az emberek szája összeér és fura tornagyakorlatokat csinálnak a testük legerősebb izmával, hogy még erősebb legyen, meg mert jólesik, meg fene tudja miért, biztos van valami olyan oka is ami nem hangzik hülyén. - világosítottam fel.