demon@mail.pok

Pénz és....egy kihívás?

Ross:

Megcsörrent a telefon, én pedig sóhajtva a fülemhez emeltem és felvettem. Itt az ideje, hogy jól lelombozzam Amyt. Nem akartam annál is többet csinálni, mint eddig. Meglepetésemre, nem ő szólt bele. Megjegyeztem magamnak, hogy néha meg kéne nézni, hogy ki hív, amiről korábban leszoktam, mivel mindig ugyanaz volt az. Ezúttal azonban Lis hangja szólalt meg a vonal másik végén. 

- Szia. Csak a pályázat dolog miatt hívlak. Ráérsz jövő szombaton? - kérdezte. Kicsit furcsa volt a hangja, mintha ideges lenne. Folyton ilyen volt, és lehet, hogy én vagyok idióta, de komolyan aggódni kezdtem, mert nem értettem az okát

- Persze. Ráérek - válaszoltam. Legjobb tudomásom szerint aznapra nem terveztem semmit. - De hol találkozunk?

Ez jó kérdés volt, mert regényt csak nem írhattunk kávézóban kettesben, szóval maradt az ő háza, meg az én házam. Na most, az enyém egy miniatűr, elég lepukkadt kis lakás volt, az övét meg még soha életemben nem láttam.

- Nálam? De nálad is lehet, ha gondolod - válaszolta. Beleegyeztem, hogy nála legyen a találka. Nem akartam, hogy lássa az "odúmat". Na jó, annyira nem volt béna, igazából a kis mérete ellenére egész menőn nézett ki, különben Amy le is szedte volna a fejem. Mikor kifizette a kauciót, segített kidekorálni és biztosra ment, hogy minden a jó ízlésemről árulkodjon, ami egy hatalmas blöff, mert az én jó ízlésem messze áll attól, ahogy a lakhelyem kinéz. A lakás inkább a főnököm által összeállított imidzsemet tükrözte, és utáltam, hogy a házam a munkahelyem, de hát ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni. Beletőrődtem.

Lis megadta a lakcímét, aztán lerakta a telefont. Megnéztem az Google térképen, éppenséggel meg is lestem a műholdas felvételen, és hirtelen el akartam süllyedni valahová a föld alá, mert legalább ötször akkora volt, mint az én lakásom. Lis egy nagy, fehérre festett házban élt, még annál is nagyobb kerttel. Dühösen rákattintottam a nagy piros x-re. Nem mintha többet dolgozott volna érte, mint én. Csessze meg az egész világ, ez igazságtalan.

Épp nekiláttam, hogy Amy számát bepötyögjem, mivel tudtam fejből és valamiért mindig jobban szerettem újra beírni, mint kikeresni. Meg akartam mondani neki, hogy nem vállalom a munkát. Lissel akartam regényt írni, és valamiért úgy éreztem, ha még több lányt a listámra tennék elemésztene a bűntudat. Már így is épp elég szemétnek éreztem magam, hogy a háta mögött másokkal alszok. De miért is? Felhúztam az egyik szemöldököm, eltöprengve magamon. Miért is zavar az engem, hogy Lis nem tud az ügyfeleimről? Nem mintha bűnt követnék el vagy valami. Persze amit csinálok nem száz százalékig legális, de itt nem erről volt szó.

Kicsörgött a telefon. Vedd fel! Vedd már fel! -szurkoltam neki, de mielőtt ez bekövetkezett volna, kénytelen voltam letenni, mert megjelent az ajtómban a háztulajdonos, egy öreg, nyolcvanas éveiben járó, folyton morcos nő, akinek az a tipikus puffasztott haja volt, az egész vörösre festve, benne egyetlen fehér csík és hozzá az aszaltszilva arc. Nagy, aszalódott, ráncos, lila, a letűnt idők gyászos emléke.

És a "néni" egyáltalán nem vidám ügyben járt el, ugyanis bejelentette, hogy lakbéremelés lesz, mármint már érvényben van. Csak így pikk-pakk.

- De néni, ez így...

- Érts meg fiam, valamiből nekem is élnem kell! - vágott bele a szavamba. Önző aszaltszilva.

- De az a valami miért pont az én lakbérem??? - értetlenkedtem, a pokolba kívánva a háztulajdonost, meg valamerre arrafelé Amyt is, aki azt mondta, hogy ez olcsó lakás. Lakbéremelésről nem volt szó. Ha már úgy üzletel, mint egy igazi boszorkány, megjósolhatta volna a dolgot.