demon@mail.pok

A bonyodalom előjátéka

Ross POV: 

Miután lenyugodtam, rájöttem, nem jött még el az armageddon. Mármint, még több mint a pontjaim fele megvan meg minden. Amúgy meg nem kéne társasjátékként kezelnem az életemet, mert az nem menő. Meg nem is túl élvezetes. Szóval átrendeztem a képeket a falamon, hogy kimutassam páratlan függetlenségem és kreativitásom, de miután az eredmény borzalmas lett végül mindent visszarendeztem. Kivéve egy virágosat, amit kidobtam. Fúj, mindig utáltam azt a képet, nem is tudom ezt eddig miért nem tettem meg. 

A telefonomat előző este lenémítottam, azóta rá se néztem és valószínűleg már lemerült. Öt nap telt el a csókos estém óta. Ja, csak így hívom, egy nap három ember csöppet túlzás. Mondjuk az a vörös srác legalább nem sodorja veszélybe az életemet. Csakhogy ezzel egyedül van sajnos. Persze tudtam, hogy fel kell raknom a mobilom (hogy is hívta Terry, böködönc?) a töltőre és tennem kell rá hangot előbb-utóbb. A meló miatt. Még mindig le lehet mondjuk tiltani az armageddon-testvéreket. Jah, ez kétségkívül találó név. Csakhogy nem akarom letiltani őket. Komoly lelki harcokat vívok önmagammal. 

Mindenesetre lenémítottam a folytonosan csipogó belső hangomat, mert jött egy lány hozzám. Ja, melóügyben. Aztán hemperegtünk a kanapémon. Aztán jött utána egy másik. Vele meg az ágyon hemperegtünk. Aztán jött Jenna. Vele nem hemperegtünk. Ami fura mert kifizette. 

- Depis vagy. - állapította meg.

- Rájöttem, hogy meg fogok halni.

- Ez rossz poén, elmondhatod, hogy mi van, már régen ismerlek.

De hát nem is poén volt. Megvontam a vállam. - Ez van, nem vagyok bőbeszédű.

- Nem szoktál lehangolt lenni. - jobbnak láttam ezt nem kommentálni.

- Na belevágunk? - #türelmetlenség, #csaklegyenmárvége.

Végigmért. - Nem, nem vágunk bele. Emlékszel mikor elmentünk vásárolni a Gucci-ba? Most is ugyanazt fogjuk tenni.

- Gucci-ba megyünk és összeveszel rajta velem, hogy melyik szín áll nekem a legjobban?

- Nem, dehogy. Elmegyünk valahová és nem foglalkozol addig legalább a problémáiddal. 

- Miért nem szexelünk?

- Mert automatába kapcsoltál és ez így nem izgalmas. - elmosolyodott. - Ki akarlak zökkenteni. 

- Ahogy jó barátokhoz illik?

- Nem vagyunk barátok. Csak mert jólesik. - ezen elcsodálkoztam. Jennának vannak meglepően jó oldalai is. Hirtelen nem tűnt olyan butának. És most csak úgy kilenc centis cipőben jött. Egyszínű feketében. 

Szóval akkor itt útleírás műfajba váltok. Először elmentünk vásárolni, mert Jennával mi mást lehetne csinálni, aztán elvitt egy wellness szállodába és befizetett egy éjszakát. Ez nem volt egészen szabályos de gondoltam, ok akk most pótoljuk az elhagyott dolgokat és legalább nem érzem majd adósnak magam. Ehelyett pezsgőfürdőzés közben pomber macikat nassoltunk, megnéztünk egy béna romantikus vígjátékot a bazinagy LED TV-n a bazinagy lakosztályunkban, kiskifli-nagykifliben aludtunk de semmi erotika, megvertem Jennát Monopolyban, amiért kicsit rosszul éreztem magam, mert ha már mindent ő áll, lehetne egy kis sikerélménye. De hát...az élet kegyetlen. És akkor elmosolyodtam azt hiszem. Legalábbis a szám széle engedély nélkül fölfelé görbült. De nem volt ideje lelohadni, meg továbbgörbülni sem, mert erőszakkal beletömtek egy meggyes bonbont.

- Meg fogok hízni - panaszkodtam.

- Honnan tudod, hogy nem ez a gonosz tervem?

- Te miért vagy ilyen jófej? - néztem Jennára értetlenül. Gyanús volt ez nekem. Az elejétől. Nagyon gyanús. Meg miért nem olyan buta, nemtörődöm plázacica amilyen lenni szokott?

- Megházasodom. - csak úgy kibökte. Tökre meglepett.

- Óóóóóóóó. - szóval ezért. - Akk nekünk ez a vége? Soha többé üzleti kapcsolat? - rájöttem, hogy csöppet se bánnám, de azért úgy a meglepetés még ott úszkált a levegőben.

- Nem tudom - vallotta be. A szája szélét harapdálta, minek folytán rúzsos lett a foga. De nem szóltam neki mert épp egy komoly beszélgetés közepén tartottunk. Pedig élénkvörös volt. - Nem tudom, bizonytalan vagyok az egészben. Úgy voltam vele, hogy ezt a mait még kiélvezhetnénk, de rossz kedved van és amúgy sem vagyok biztos semmiben. Szóval gondoltam pizsipartizhatnánk. 

Akármilyen abszurdan hangzott a pizsiparti az én koromban, ezen most mégis nevettem egy kicsit. - Kimaradt a párnacsata. - jegyeztem meg, azzal megragadtam egy hatalmas tollpárnát és teljes erővel hozzávágtam. Erre ő is fogott egy kisebb, rózsaszín darabot és végigüldözött vele a szobán. A tűsarkú tipegői nélkül egész fürge volt és meglepő vadsággal vetette rám magát, csak hogy aztán vagy tízszer a képembe nyomja az a puha, fodros, rózsaszín huzatot.

- Miért házasodsz meg? - kérdeztem aztán később. Szerelemből, vagy ilyen családi dolog?

- Hát az tény, hogy sok a pénze. Apámnak ilyen céges üzleti cucca, nem akartam neki nemet mondani - vallotta be. - De elég jól néz ki, meg volt két randink, helyes meg aranyos. Szóval ha nem is szeretem még, nem gondolom, hogy amit veled csinálok az tisztességes. 

- Oh. - asszem a lehető legjobban lereagáltam.

- Bocsi, hogy ügyfelet vesztesz miattam. Örülök, hogy most még tudtunk találkozni. Ezt fogadd el! - azzal egy nagy köteg bankjegyet nyomott a kezembe, mint általában. Gondoltam visszaadom, aztán valamiért mégse tettem. A mi viszonyunk mindig ilyen volt. Most jöttem rá, mennyire személytelen is tulajdonképpen. És arra is, hogy elfelejtettem szólni neki a rúzsról a fogán, mielőtt elment. 

Leültem a lakosztály íróasztalához és bekapcsoltam a gépemet. Az élet megy tovább, ideje megtámadni azt a blogot. Végülis nem írja meg magát. 

Lis:

Ideje megtámadni azt a blogot. Végülis nem írja meg magát. Olyan rég volt, hogy utoljára leültem és órákon át ne csináltam volna mást, csakis a kedvenc online körmölésemet. Egy kis halál itt, egy kis misztikum ott. Esetleg vegyítsek bele alkímiát? Nem is rossz ötlet...ajh, lehet mégis az. Sose tudom az ötleteimről eldönteni, hogy mennyire életképesek.

Pár óra múlva megkönnyebbült sóhajjal hagytam ott a gépemet az ebédemért. Örömmel töltött el, hogy sikerült erre időt szakítanom. Ilyenkor úgy érzem, hogy haladok valahová az életemmel. Bár lehet, hogy ez túlzás, de tény, ami tény, mikor nem írok, mindig bűntudattal küszködöm. 

Miután végeztem a gyomrom boldoggá tételével, nekiláttam a süteménynek. Mert az mindig kell mikor vendégek jönnek. Ez mostanában egyre gyakrabban előfordul. Felix azt mondta szereti a sütőtököt. Szóval gondoltam örül majd egy töklepénynek. Mikor befordultam a konyhába, megláttam az orvosi könyveim egyikét a pulton. Eddig eszembe sem jutott, milyen közel van a vizsgaidőszak. Lehet kettesre kéne hajtanom. Érdekes módon a tanulás miatt sose gyötört bűntudat.

Mikor megjött a kis vörös a vizsgáiról kérdeztem. Tudtam persze, hogy iskolás még, de vicces volt nézni az arcát, miközben nyilvánvalóan hazudik. Aztán egy idő után feladta.

- Jó. Beismerem. Nem vagyok még egyetemista. - A tekintetét az asztallapra függesztette. - És nagykorú sem. Nem rég töltöttem be a tizenhetet.

- A tizenhetet?

- Jó na. A tizenhatot - ismerte el, mintha épp egy gyilkosságot vallana be.

- Akkor egyél még sütit - mosolyogva nyújtottam felé a tálcát, végülis nem volt ebben semmi rossz. Tizenhat évesen már sokmindent megtehet és megtesz az ember, amit elvileg csak nagykorúaknak lehetne. Nálam sem volt ez másképp.

- Szóval...tényleg össze tudnál vele hozni? - Felix nem sokat teketóriázott, két szelet lepény után a lényegre tért. - Mi a terv?

Olyan lelkes volt. Nagy levegő, Lis, nagy levegő. - Jó, szóval a terv az: