demon@mail.pok

Családi plusz egy fős ebéd

Lis: 

Idegesen beleharaptam a sütibe, azon gondolkodva: túl édes vagy nem elég édes? Ez itt a kérdés. De hát csak nem jöttem rá, mert Rossról volt szó, ő meg egy nagy halom rejtély, honnan tudjam, hogy mennyire édesen szereti a meggyes sütit? Megcsörrent a sütő, jelezve, hogy kész a következő adag. Igen, és itt jön az én zseniális tervem, vagyis, hogy két adagot sütök és az egyik édesebb, mint a másik. Ha Rossnak nem ízlik az egyik, megeheti a másikat. Nagyot sóhajtottam. Hogy lehetek ennyire gyerekes? Most komolyan, számít az, hogy mennyire édes? Nem mintha ez a látszólag felnőttes gondolat, amely eltévedve utat talált a fejembe egy picit is lelombozta volna a lelkesedésem. Na most, mi van ha az egyik túl édes a másik meg nem elég édes? Készítenem kellett volna egy harmadik adagot?

De erre már nem jöttem rá, mert a csengő, az a kegyetlen szerkezet tudtomra adta, hogy megérkezett Ő. Vagyis Ross.

- Jövök! - kiabáltam a konyhából, miközben kapkodva letöröltem az asztalt, besöpörve a maradék lisztet a résekbe......mégis kinek van ideje azt mind eltakarítani?!

Ross jól nézett ki, mint általában. Nem hozott magával mást, csak egy jegyzetfüzetet, meg egy tollat, na meg a telefonját. Kiszúrtam, ahogy kilóg a farzsebéből. Felötlött bennem, hogy szólok neki, vigyázzon rá jobban. Az egyik barátnőmnek középiskolában beleesett az új mobilja a WC-be, mert a farzsebében hordta.

- Mivel kezdünk? - érdeklődött, arcán azzal a komoly kifejezéssel, nem is sejtve, hogy én most éppen behálózom. Nem mintha olyan jó lettem volna benne. De hát nem csak nekem tetszett, nem? A moziban egyértelmű jeleket küldött. Szóval arra következtettem, hogy talán, ismétlem talán, én is tetszem neki. Sose voltam jó a fiú-lány dolgokban. A húgom nagyon remekelt bennük. Mármint a verekedés válfajban. A romantikában még nálam is reménytelenebbnek számított.

- Hááát - kezdtem, bizonytalanul, hogy vajon nem kéne-e bezárni a konyhát és eltemetni a sütit a feledés sötét bugyraiba. - Együnk - böktem ki. - Vagy tudod mit? Előbb írjunk vázlatot, aztán együnk - mosolyogtam. Le mertem volna fogadni, hogy olyan átlátszó vagyok, mint egy réteg frissentartó fólia.

- Nem terveztem, hogy maradok ebédre - mondta, látszólag nem lepte meg nagyon a meghívás, inkább arról volt szó, hogy volt még más dolga is. Vagy inkább csak úgy csinált. Látszott rajta.

Klassz, nem tervezte, hát, itt vesd be a bűbájodat Lis. - Nem ebéd, csak egy kiss nassolnivaló. Tudod, maradék. Túl sokat sütöttem - vágtam rá. Na persze, véletlenül beleejtettem négy tojást, egy csomó lisztet, margarint, meg egyebeket a tálba.....mind puszta véletlen volt, reggel néha elvesztem az egyensúlyom és lelökök dolgokat. Szedd össze magad Lis!

A történteknél fogva, nekiláttunk a vázlatoknak. Komolyan, életem legjobb ötlete volt, hogy írjuk a regényt ketten. Kiegészítettük egymást. Úgy értem, mi a fenét beszélek, úgy értve mint írók. Ha nekem nem volt ötletem, Ross előállt egy bravúros jelenettel. Sose gondoltam volna rá, hogy az üldözős jelenetbe bezsúfoljak egy megvadult kóborkutyát. Így sarokbaszorítani a hősnőt.....zseniális...gyönyörű...olyan hatásos. Én meg úgy látszik egy idióta vagyok. A kockahasáról kéne így áradoznom.

Ahogy erre a megállapításra jutottam, stírölni kezdtem a pólóját arrafelé, ahol azokat a bizonyos kockákat sejtettem. Na most, kockák vagy nem kockák? Ez itt a kérdés. És már bántam, hogy a konyhában hagytam a nyújtófát, mert kedvem lett volna fejbeverni vele magam. Távozz Shakespeare, távozz!

- Mi az? - nézett rám, és már megint felvonta az egyik szemöldökét, amivel újra meggyőzött róla, hogy hihetetlenül helyes. Senkinek nem állt ilyen jól az az arckifejezés. Istenadta tehetsége volt a szemöldökvonogatáshoz. Nyilván észrevette, hogy a hasát nézem.