Queen of the Rift |E-Sporters sorozat első kötet | SZÜNETELTETVE

17. fejezet

T I Z E N H E T E D I K F E J E Z E T

_________________________

Félhomály a szobába, csak az ablakon szűrődik be egy kevés fény de az is hátborzongatóan hat amikor megpillantom Upset tekintetét.  Ökölbe szorítja a kezét, majd kiengedi. Próbálja leplezni az idegességét, így lassan az ajtónak dől, és egy fokkal lágyabb tekintettel néz rám.

-Meg akarod magyarázni? - nézett rám komolyan.

-Azt ne mondd, hogy hiszel annak amit ott olvastál. - továbbra is a hátamon feküdtem, őszintén szólva nem volt merszem ezek után a szemébe néznem.

-Ezért vagy ma ennyire flegma? - erre már felültem, mivel lassú léptek indultak meg felém. Hátrébb kúsztam az ágyon, és hátamat neki vetettem a falnak. - Kérdem én miért pont Ő még mindig? - tekintete tele volt dühvel.

-Nem történt semmi, neked már az agyadra megy a féltékenység. - idegesen szorítottam meg a takarót. Oldalra döntötte a fejét, és közelebb jött hozzám.

-Ami az enyém, ahhoz senki sem érhet. - mosolya nem volt őszinte, sem az ami hozzá illet. Teljesen más volt. - Márpedig te már a tulajdonom vagy. - arcomhoz nyúlt, engem pedig kirázott a hideg. - Csak nem félsz?  - gúnyos mosolya nagyobb lett.

-Ne érj hozzám. - ellöktem a kezét, de ő elkapta a csuklóm.

-Ha mégegyszer találkozol vele - szorított egyet rajta - Nem leszek ennyire kegyelmes - kicsavarta a kezem.

-Eressz... - hangom szinte nem is volt - el.. kérlek. - egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Nem engedett, sőt egyre szorosabban fogta a csuklóm.

-Ne sírj Miró, nincs semmi baj. - szólalt meg hirtelen miközben elengedte a kezemet és megölelt. Azzal a lendülettel löktem el magamtól.

-Takarodj ki a szobámból - suttogtam halkan miközben könnyeim sorban hullottak lefele az ágyra.

-De hát nem csináltam semmit.. - mondta csalódottan Elias, kérdő tekintete teljesen valóságos volt.

-Menj. Ki. - szótagoltam neki idegesen. Felállt és szomorúan sétált ki a szobámból. Ajtó becsukódó hangja után már csak a halk szipogásom töltötte be a pici lakhelyem. Reszkettem, taknyom-nyálam egybe folyt, teljes sokk hatása alatt álltam. Nyoma sem volt a pánikrohamnak, ami meg is lepett. Eldőltem a matracon és magamra húztam a takarót. Oldalra fordulva bámultam az ablakom felé. Féltem lecsukni a szemem, féltem hogy visszajön. Sosem bántottak, főleg nem az aki fontos volt nekem. Hirtelen felindulásból a mellettem heverő telefonom felé nyúltam és megnyitottam a snapchatet.

"Alszol már?"

"Nahát, mi szél hozott?" - érkezett egyből a válasz.

"Nem tudok aludni."

"Miért pont nekem írsz, akkor? Nem egy házban laksz a barátoddal?" - rossz érzés volt látni a barátom szót a képernyőn. Ismét megindultak a könnyeim miközben visszaírtam.

"Te mondtad, hogy nem kommunikálunk. Amikor meg írok neked problémád van vele."

"Senki sem mondta, hogy gond. Csak meglepett. Szóval miért nem alszol még?"

"Bonyolult. Szarul sikerült az este azon része amikor hazaértem."

"Látta a cikket?"

"Sajnos."

"Sajnálom. Én nem akartam neked semmit rosszat." - mosolyogva megráztam a fejem, letöröltem a könnyeim és hevesen kezdtem pötyögni a telefonomon.