Queen of the Rift |E-Sporters sorozat első kötet | SZÜNETELTETVE

7. fejezet

H E T E D I K  F E J E Z E T

_________________________  

A hazafele út egyáltalán nem volt zökkenő mentes. Velem közlekedni, szinte lehetetlen volt úgy, hogy az agyam egyáltalán nem koncentrált arra, hogy merre megyünk vagy éppen mire szállunk fel. Izzadt tenyeremmel lassan már a lelket is kiszorítottan Martinéból, az idegesség átvette a hatalmat rajtam. Folyamatosan az esti streamen, valamint RAJTUNK gondolkoztam, aminek a vége nem éppen kellemes lett. Mikor volt utoljára pánikrohamom? Ha ezt a napot nem nézzük, 3 éve.

Éppen sétáltunk egy rövidebb utcában, amikor libabőrös lettem a hideg miatt, még is melegem volt. Levegőt szinte alig tudtam venni, csak kapkodva amire Martin is felfigyelt.

-Jól vagy? - kérdezte aggódó hangon. Nem voltam jól, de nem tudtam ezt neki megmondani. Úgy éreztem magam, mint ha víz alatt lennék. Semmi levegő nem jutott a tüdőmbe. Elengedtem a kezét és nem érdekelt hol voltam leültem a járda szélére és próbáltam lenyugtatni magam. Teljesen abba a hitbe éltem, hogy ez nálam többet már nem jöhet elő, de úgy látszik, hogy ez a dolog most tényleg rendesen felkavarta az elmémet. Továbbra sem tudtam normálisan lélegezni, egyre jobban fázott a testem, mert március elejéhez képest igenis hideg volt.

Hirtelen melegérzés telítette be a hátam, nem tudtam megfordulni, mert az energiám mintha elhagyott volna, de tudtam hogy Martin fekete dzsekije landolt a hátamon. Az említett fiú jelent megelőttem. Egy szál pólóba guggolt a járda szegély mellett, aggódó tekintete találkozott az én könnyek álltal elhomályosított barna szempárommal. Szipogva próbáltam újra normálisan lélegezni, szerencsémre a levegő utáni kapkodásom lassabb lett, így már kicsit jobban éreztem magam.

Martin közelebb jött hozzám, és a kabátot a hátamról levette és segített rám adni. Utána pedig, ahelyett hogy eltávolodott volna, ott maradt és magához húzott.

-Nincs semmi baj. - suttogta halkan, pár perce nem hallottam a hangját még is egy évnek éreztem. -Megígértem, hogy ha rajtam múlik semmi bajod nem lesz. Emlékszel? - egyik kezével elkezdte simogatni a hajam, másikkal pedig mégerősebben tartott míg eddig. - Tudom, hogy emlékszel hisz akkora mosoly volt az arcodon mikor mondtam, hogy az nem igaz. - ebben is teljesen igaza volt, csak nem hittem, hogy Ő is érezte rajtam akkor hogy repesek a boldogságtól. - Akkor meg ne félj, itt vagyok. - bal kezemmel a pólója szélebe markoltam és próbáltam mégközelebb húzni magamhoz, és potyogó könnyek kiséretében kipréseltem három szót magamból. - Haza akarok menni. - és azzal pedig fejemet Martin mellkasának döntöttem.

-Megyünk ne aggódj. - azzal pedig felállt, és egyből éreztem a testének a hiányát. Hirtelen két kezet éreztem meg a lábam alatt, utána pedig már csak annyit érzékeltem, hogy haladunk előre. Összehúztam a dzsekit magamon, megéreztem a mentolos illatot, és mintha a nyugalom szigetére kerültem volna. Fejemet Martin mellkasának döntöttem, aki lehajolt és a homlokom közepére érintette ajkait - Mindjárt otthon vagyunk. - suttogta halkan. Erre a mondatra lecsuktam a szemem, és próbáltam teljesen kizárni a helyzetet, csak élvezni azt, hogy a karjaiban lehetek.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de betakarózva ébredtem egy igazán puha ágyban. Oldara fordulás közben megpillantottam a hatalmas ablakot, így arra következtettem, hogy az Ő szobájában vagyok. Ez aztán is is igazolódott mert a szoba másik felében pillantottam meg az asztalánál ülve.

-Szia - suttogtam halkan. Megfordult a székével és mosolyogva rám nézett.

-Szia. - felállt és odasétált az ágyhoz, és leült mellém. - Jobban vagy? - kérdezte miközben egy kósza hajtincset tűrt vissza a fülem mögé.