Queen of the Rift |E-Sporters sorozat első kötet | SZÜNETELTETVE

12. fejezet

T I Z E N K E T T E D I K   F E J E Z E T

_________________________  

Április eleje van, fekete melegítőben és pólóban állok a repülőtér közepén. Arcomat napszemüveg takarja. Bemondó hangosan közli velünk, hogy az a járat amire én várok leszállt. Izgatottan toporgok egy helyben. Kezeimet tördelem, nem bírok egyszerűen nyugton maradni. Félve körbepillantok, szerencsére nincsenek olyan sokan az emberek akik várnak. Nem is csodálom, reggel 7 van ráadásul vasárnap.

Pár perc múlva a 8-as kapun elkezdenek befele áradni az utasok én pedig szememmel keresem akire Én várok.

Megpillantom és egyből el is kezdek felé rohanni. Mikor meglát csomagjait a földre ejti és kitárja karjait felém. Megölelem, úgy tartom mintha az életem múlna rajta. Jelen pillanatban csak Ő van nekem.

-Annyira hiányoztál - suttogom neki

-Te is nekem drágám. - mondja Poki. Enyhén eltávolodik tőlem és próbál a szemembe nézni de a napszemüveg miatt nem tud - Menjünk el szépen valahova zabálni hamár hajnalok hajnalán repülök ide. - nevetett halkan, miközben felemelte a bőröndjét.

-Senki sem kérte, hogy gyere. - mosolyogtam el halványan. Másik táskáját vállamra kaptam és elindultunk közösen a buszok felé.

-Ugyan Kincsem. - legyintett - Akár melyik pillanatban képes vagyok repülni ha egy barátnőmről van szó. Főleg ha egy pöcsfej összetöri a szivét. - haragos tekintetével szinte már embert tudott volna ölni, de szerencsére csak a bőröndje fogóját szorította annyira, hogy szinte teljesen elfehéredtek az ujjai.

Szomorú mosoly jelent meg az arcomon. Pár napja történt minden, pedig én tényleg hittem abban, hogy semmi gond nem lehet. Ahogy megígértem Martinnak, találkoztunk az elődöntőjükön bár nem hittem volna, hogy ennek ekkora ára lesz.

Március vége, az elődöntő napja

Az utóbbi időben a régi életem szinte teljesen a fejetetejére állt. Kezdtem elveszíteni a kontrollt a sok megkeresés, utánam kutatás és túlzott érdeklődés felett. Amióta hazajöttem Berlinből, csak is azzal foglalkozom amivel eddig is: a játékkal. Meg Martinnal de az mellékes.

Naponta játszom annyi órát mintha egy profi ligában lévő játékos lennék, és magam sem tudom miért. Talán az az oka mindennek, hogy napközben Martin szinte elérhetetlen a gyakorlások miatt. Párszor fordult elő, hogy közös meccsbe dobott minket az más kérdés, hogy együtt játszottunk vagy éppen ellenségek voltunk. A sok játéknak köszönhetően rengeteget fejlődtem, így hát már Challengerek társaságát erősítem. Főleg úgy, hogy kiderült melyik szerepben teljesítek a legjobban. Azóta szinte csak adc pozicíóban játszom, és őszintén szólva élvezem azokat a pillanatokat amikor Martint is képes vagyok elverni. Ilyenkor persze jön egy kisebb gyerekes hiszti és mentegetőzés, hogy Ő csak hagyott nyerni. Ráhagyom az egészet, túlságosan maximalista ahhoz, hogy elfogadja vannak pillanatok amikor valaki jobb nála.

A maratoni játékok után este mindig beszélgettünk, igaz nem volt meg az a hangulat mintha élőben lennénk de több volt mint a semmi. Tegnap este is ugyan így tettünk, bár hamarabb mint szoktuk mivel korábban kellett lefeküdnöm.

-Mikor érkezel majd? - kérdezte már Ő is ásítva. Feljebb tolta magát, és hátát neki vetette az ágytámlának.

-11-re. - válaszoltam halkan miközben feljebb húztam a takarót, egészen a nyakamig. Szinte csak a fejem látszott ki. - Ki jössz elém? - kérdeztem, előre félve a választól.