Blokk - Átírás alatt

Prológus

-Mela a helyeden maradsz! Eszedbe ne jusson! – vegyült a fegyverropogás zajai közé Scott hangja, aki pontosan tudta, hogy jelenleg mi jár a fejemben.

Minden izmom megfeszült, és idegességemben a körmeimet a tenyerembe vájtam. A parancs az parancs. A jó katona pedig engedelmeskedik. Csak egy gond van, én soha sem voltam jó katona. Még egy durranás. Én ezt nem bírom! Kiugrottam a szürke oszlop fedezékéből, hátra hagyva az üvöltő parancsnokot. Egyenest az egykori étkező felé vettem az irányt egy akkora fegyvert szorongatva, ami mind a két kezemet igénybe vette. Még két hónapja azt sem tudtam, hogy hogyan működik egy ilyen. Két hónapja ez az udvar tele volt diákokkal. A focipálya egy szünetben sem maradt üres, és a hangszórókból dübörgött a zene, de attól jobban csak az igazgató helyettes ordított. Most pedig kihalt és fátyolos ködben úszott az egész. Közvetlenül mellettem csapódott be egy golyó, mire megtorpantam. Felemeltem a fegyveremet a szemem elé. Még azok a speciális darabok közül származik, amit régen a kormány küldött „önvédelemre". Ebből kifolyólag fejlett távcsővel rendelkezett, amivel ha élesen nem is láthattam, de a homályban körvonalazódott egy alak. Gondolkodás nélkül húztam meg a ravaszt. Egy tompa puffanás és a fegyver erős visszarúgása jelezte találatomat. Újabb csend. Még hatan vannak odakint, és öt töltényem van. Öngyilkos küldetés bár nem mintha számítana az a szánalmas három megmaradt napom... Legalább, hogy az egység megmenekül. Újabb lövés, és az én elfojtott sikításom hangja vágott a levegőbe. Összerogytam és összeszorított fogakkal a kezem a vérző jobb bokámhoz kaptam, a fegyveremet meg elejtettem. Kétségbeesetten kaptam utána, terveim szerint az oszlop mögé kellett volna bekúsznom. Ismét egy golyó süvítése tört magának utat a csendbe, ezúttal a ball vállamat kapta el. Minek is áltatom magam? Menten lelőne az, aki a pavilonnál helyezkedik. A pavilon... milyen nosztalgikus, hányszor ültem ott füzettel a kezemben és kémleltem a tuják övezte járdán fel-alá rohangáló kollégistákat, akik a három épület között lavíroztak. Iskola, menza és kollégium. Mintha évek teltek el volna azóta, távoli mesének hatott az egész. A fekete nadrágomon még sötétebb folt keletkezett, és a sötétzöld blúzom sem nézett ki jobban, erősen kezdte átvenni a vér színét. Közvetlenül a fejem fölött landolt a következő golyó. Ha nem mozdulok, talán úgy lő le, hogy ne szenvedjek sokat. Itt a vége, most már legalább tényleg értelmet nyert az előre megírt sírkő feliratom. „Itt nyugszik Melani Macorcedel, szürke volt maga is, mint a köd, amiben meghalt." Tulajdonképpen kinek fogok hiányozni? Maximum apának, ha ő él még egyáltalán. Nem sírok. Mosolyogni fogok, lásd a mosolyomat, te szemét! Igazából csak szívességet teszel, hogy átküldesz egy másik világra. Szinte látom szemeim előtt, hogy most tölt újra, kibiztosítja és... Valami, (inkább valaki) az oszlop mögé rántott.

- Meg akarsz halni te idióta?!

- Mi a francért jöttél utánam Scott? Miért nem hagysz meghalni?

- Mert még csak tizenhat éves vagy, és akármilyen önfejű, meggondolatlan, néha eszement, de az osztag értékes embere is. A rohadék! – hajolt ki és adta le a lövéseit, mivel még mindig valaki nagyon kitartó volt.

Sosem beszélt csúnyán, ezt mindig is tiszteltem benne. Rendszerint én is tartózkodtam a trágár kifejezésektől, de már más időket írunk. Scott is sokat változott, pedig nem akart. A rengeteg halál, kimerültség, tehetetlenség, és veszteség tette ezzé, és az egységünk parancsnokává. Sokáig dacolt a gondolattal, igyekezett máshogy csinálni mindent, mint az apja, de a körülmények nem engedtek más utat számára. Valahol mélyen azonban még mindig a személyes érzelmei döntöttek helyette, ezért sem mondhattam el neki, hogy már csak három napom maradt. Ennyim maradt. Scott második lövése után a fegyverropogás halkulni kezdett. A fiú adóvevőn próbált kapcsolatba lépni az iskola bejáratnál várakozóknak, de már nem értettem tisztán. Kezdtek a hangok is tompulni. „Mert tizenhat éves vagy akármilyen önfejű, meggondolatlan, de az osztag értékes embere is" visszhangzott a fejemben ez az egy mondat. Hát persze. Mi másért. Mit is gondoltam? Elkapott a köhögési roham és már fájt az oldalam ettől a művelettől, a mellkasomon mintha összeszűkült volna. Napok óta fojtogatott ez a betegség. Mikor végre újra oxigénhez jutottam, hátra hajtottam a fejemet, nekidőlve a „fedezékünknek", lassan lélegeztem. Emelkedik a mellkas, majd süllyed, emelkedik... Újabb lövések.

- Mond csak Scott: Hogy jutottunk mi idáig?