Blokk - Átírás alatt

6. Szabásminták

Nagy lendülettel közlekedtem az iskola területén. Minél hamarabb nyugodt környezetbe akartam kerülni, hogy utána nézhessek mit is mondott apa. Szabásminták? Nem idegen számomra a dolog, régebben próbálkoztam vele, de nem nekem való. Rengeteg mindenre oda kell figyelni, és nagyon aprólékos mire egy nadrággal elkészül az ember! Ellenben szívesen tervezgetek, mert ez kikapcsol, és nem kapok miatta dührohamot. Nem néztem fel, folyamatosan a földet pásztáztam, hanyagul hátra a hajamat és hozzá csapódtam egy kisebb befelé tartó társasághoz. így szerencsére nem tűntem fel az „ajtónállónak". Már éppen a kollégiumhoz vezető kiskerten igyekeztem át újra leengedve a hajamat, amikor valaki mégis feltartóztatott:
- Melanie! Határozottan nem láttalak az étkezőben, sem pedig kipipálva a listán és mindössze tíz perc maradt a vacsorából.

Megtorpantam. Miért? Miért? De mégis miért talál meg mindig ez az ember?! Mit vétettem, hogy újdonsült osztályfőnököm mindig előlép valaminek az árnyékából, hogy megnehezítse az életem? Mint valami rossz horror filmben, csak a hegedű effekt hiányzik.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes tanár úr!

- Az engem nem nagyon érdekel. Az én felelősségem az, hogy jó egészségben lévő vezetőket neveljek, és az étrend betartása igenis fontos dolog. Kicsi palánta, légy oly kedves, hogy az ebédlő felé kanyarodsz, és felveszel valamit, mert megfogsz fázni egy száll ingben és szoknyában!

Hivatalosan is zöldség lettem.
- De a táskám - próbálkoztam.

- A táska ráér!

- De...

- Mondom, ráér. És különben is, hova készültél ennyi holmival?

- Tudja, egy vérbeli vezető egy nap hatszor öltözködik.

- Ne szórakozz velem Melanie Macorcedel!

- Elnézést, egyébként apukám pakolt, tudja édesanyám...

- Jó értem én. – Vágott újra a szavamba, megspórolva magának az időt, hogy egy félárva meséjét újra meghallgassa. - Hagyd itt a csomagod én majd vigyázok rá.

- Ne! Ne tessék miattam fáradni, egyébként sem baj, ha erősödök egy kicsit! – tiltakoztam rögtön.

- Ugyan, ez nem fárad... Logan te mégis mi a jó eget csinálsz a Pavilon tetején?! – nézett át fölöttem, közben elordítva magát.

A fiút nem hatotta meg a figyelmeztető hangsúly, ezért George fenyegetően felé indult, tovább kiabálva A vezetők és a felelőtlenség című beszédét, amit minden szeptember elsején meghallgatunk tőle.

Kapva az alkalmon gyorsan kereket oldottam, már amennyire egy pár kilós utazótáska engedi. Nem volt mit tennem, el kellet kanyarodnom balra, az étkezőhöz. Igyekeztem leplezni a csalódottságomat, és magabiztos tartással elhaladni a focipálya és a kis pavilon között elhagyva a sok tuját mire végre valahára felbukkant a hatalmas diófa is és a lépcső az étkezőhöz. Ahogy felcaplattam, és belöktem a fa ajtót, meglepődtem a látványon. Teljes mértékben meg voltam győződve, hogy az étkező olyan elit akár az iskola vagy a kollégium, de a legkevésbé sem! Ide sárga egyszerű csempe került a márványlapok helyett, a falak pedig hasonló, halvány árnyalatot viseltek. Életet a futónövények regimentje adott a helyiségnek, melyek készségesen körbefonódtak a plafonig érő szürke oszlopokon. Az asztalok a kávézók barátságos kis kör formáját öltötték magukra. Egyhez négy, illetve hat személy tudott leülni, ezek tetejébe pedig az épületet fantasztikus illatok lengték be. Miért is nem vagyok én menzás? Ahogy odaértem az ételfelszolgáló pulthoz, már leeset. Itt az úri slepp. Chery, Clara, Beatrix, Millie rögtön egy asztalnál ült. Mellettük nem messze Rosalie, egy számomra ismeretlen lány, illetve a langaléta Ben foglalt helyet.