Blokk - Átírás alatt

8. Kötélen rángatott bábok

Ha a jövőben valakivel szeretne az ember jól kijönni, annak nem hazudik rögtön a szemébe, de ha sarokba szorul, az sajnos felülír néhány szabályt.

- Elfelejtettem egy házit – suttogtam lassan, miközben becsuktam a füzetemet, remegő kezekkel.

- És eszedbe jutott álmodban? – nézett rám kómásan, vonallá préselt szemekkel.

- Már végeztem, kikapcsolom a telefonomat – igyekeztem megnyugtatni.

Kate nyűgösen megfordult és mormogott valami „köszi" félét. A szívem valósággal a torkomban dobogott. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy hitt nekem. Kate jó emberismerő, remekül olvas az arcokról, a pletykák szerint. Nem tudom, hogy ez álmából felzavarva is megy-e neki, de valahogy nem éreztem hitelesnek az alakításomat.

Ahogy sietve magamra húztam a takaróm, a füzetemet óvatosan a párnám alá csúsztattam a biztonság kedvéért. Ha én rájöttem a rejtett üzenetre, nem kizárt, hogy más is képes erre. Holnap egy megfelelő rejtekhelyet kell találnom neki. Igyekeztem a légzésemet rendezni, hogy végre én is álomba merülhessek, de az előbb kapott adrenalin adag csak lassan oszlott el. Terveken járt az agyam, olyanokon, amelyekre nem lett volna szabad még gondolnom sem, és ha valóban szeretnék jövőt magamnak, azonnal elvetem. Már most úgy éreztem, hogy egy vékony kis kötélen táncolok, a kérdés az, hogy melyik oldalra fogok esni, ha elvágják azt a bizonyos madzagot.

Az erős nappali fény kíméletlenül vágott be a szoba függönytelen ablakain. Hunyorogva tápászkodtam fel a nyikorgó pótágyon, miközben nyöszörögve dörzsöltem a szemeimet. Próbáltam rájönni, hogy mégis hol lehetek, ahol nem ismerik a sötétítő fogalmát és annak létfontosságát. Lassan előjöttek az emlékeim az iskoláról és egy bizonyos zene szobár... Csak, hogy nem a 104-esben voltam. Hideg fuvallat járta át a termet, ami fertőtlenítő maró szagát hozta magával. Teljesen üres volt a helyiség, mindenki eltűnt az ágyakkal, és táskákkal együtt, sőt a hangszereknek is nyoma veszett. Mégis hova a fenébe kerültem?

- Stephanie? – kérdeztem bizonytalanul, de a hosszú másodpercek után nem érkezett a hívásomra válasz.

- Kate! Bess... - próbálkoztam újra sikertelenül - Lydia,Grace vagy Jane?! VALAKI? – visszhangzott az immár kétségbeesett kiáltásom.

Senki és semmi. Kezdtem félni. Tekintetemet idegesen járattam végig a kijárat után kutatva. A kezdeti erős fény lassan megkopott, borús esős hangulat lengte körbe a helyet. A szoba teljesen hófehér volt, még a helyiségben maradt ágy és a szőnyeg is. Talán ezért is vonzotta az ember tekintetét az üveg túloldalán gomolygó sűrű vörös köd.

- Nincsenek itt – cincogott egy hang.

- Ki vagy? Gyere elő! – próbálkoztam rekedtes, reggeli hangomon.

- Idelent vagyok.

Remegő kezeimre támaszkodva hajoltam előrébb,hogy le tudjak nézni. Röhejesen hangzik, de nem mertem elhagyni az ágyamat. Továbbra sem láttam senkit, csak egy kitekeredett marionett bábú hevert a szőnyegen. Sötétbarna haja kontyba volt fogva, és két pici,fekete macskafül ékesítette a fejét. Ruhája ünnepélyes volt, karneváli, olyasmi díszmaskara volt rajta, amit a mazsorettesek viselnek.

- Hol vagy?

- Előtted – ült fel a bábu kuncogva, mire hirtelen hátraugrottam, akkora lendülettel, hogy a hátamat a falba ütöttem.

Ez... Nem a valóság. Nem lehet az.

- Mi a baj Meli? Nem szeretsz? – biggyesztette le festett száját, ahogy felkapaszkodott az ágyam szélére.