Blokk - Átírás alatt

17. rész

A jó katona engedelmeskedik.

A fiú szája tátva maradt, pupillái összeszűkültek, így meredt mozdulatlanul a képernyőre, mintha csak hasba szúrták volna. Ez tényleg az volt. Egy hasba szúrás. Egy monitoron keresztül tudja meg, hogy az anyja három - négy hete halott. És én tisztában voltam vele... De nem szólhattam neki. Ha elmondtam volna, akkor... valószínűleg nem hitt volna nekem, lehet még így sem hiszi. De így látni, hogy tartani próbálja magát harminchét ember plusz George előtt... Nyilván nem fog sírni, csak egyenlőre felfognia is nehéz a látottakat.
- Ben... Ben – próbálta Leonard (az osztályunk „vikingje") megszólítani és a vállára tenni a kezét, de a fiú megrázta a fejét.
- Ki mehetnék egy percre... - suttogta.
- Ahogy kívánod fiam – bólintott George.
Ben tétován felállt, de megkapaszkodott a pad szélében. Némán néztük végig, ahogy az ajtó irányába bicegett. Ideje sem volt jóformán felfogni, a lehető legmorbidabban közölték vele a hírt. Még a videót is a képébe tolták ékes bizonyítékul.
- Legvégezetül a nyelvórákat törültük helyette szintén gyakorlat lesz tartva. – folytatódott a felvétel szünetet nem tartott, csak egyszerűen senki nem tudott rá figyelni - Nincs elég haderőnk a fal mögött is tartani a frontot, egy-két emberemen és szükséges anyagon kívül nem áll szándékomban nagyobb védelmet biztosítani. A legjobb katonákra kint van szükség, bent pedig a lázadóknak át kell jutni az erdőn mire az iskolákat elérik, ezt a vadállatok nehezítik, illetve ellenszerük sincs a vírus még mindig aktív. Mellesleg komoly ellenőrzést folyt a környéken ma reggel, amíg önök a szánalmas vizsgájukat írták, mintha sokat számítana a jövőben... Az idő nem kölcsönözhető, használják ki, méghozzá hasznosan. Valamint van még a lázadóknak egy mínusz a számlájukon, a meglepetés erejét már kihasználták így minden előnyük odaveszett. Sok sikert emberek, amint tisztázódik a helyzet maguk is szabadok lesznek. A lehető legjobbakat kívánom. Ha betartják minden parancsomat, élve távozhatnak. Itt az idő megmutatni ki mire született– és itt fekete lett a képernyő.
Ez hihetetlen... Mégis mit képzel ez a nőgyűlölő? Diákokat két nap alatt kiképezni, aki ügyes túléli, aki meg nem az így járt? Neeem, de Chery-t nem adjuk át, neki ki sem kellesz menni a frontra, mindenki ő érte harcol. Csak én képzeltem, vagy ez a szadista tényleg mosolygott a végén? Ezt tervezte... Igen, hiszen a nagy mennyiségű élelmiszer, az ampullák... Csupán egy indok kellett. Dylan elnök mellett ő a legbefolyásosabb az országban, és mivel háború van... ő lett a vezér. Nincs, aki megállítsa, amit ő kitalált az úgy is lesz. A hadseregébe akarja olvasztani az iskolát. Azt akarja, mi védjük őket innen... Diákok, akik még kést is alig fogtak a kezükben! Ez őrültség! Igazgatónő ezért volt mindig ideges, amikor a tigris felütötte itt a fejét, de most hogy nincs... szabad prédák lettünk.
- Ezt nem tehetik velünk! - ugrott fel Kathryn.
- Erről is tudtatok kis mocskosok? – fordult Marcus Richard és Stella felé.
- Szerinted honnan, mégis honnan tudhattuk volna mi? – állt fel Richard – Kezd nagyon elegem lenni belőled, pedig senki nem mondhatja azt rólam, hogy türelmetlen alak vagyok.
- Stephanie-t is eltitkoltátok előlünk, ezt most miért ne? – szájalt vissza.
- Mert az titoktartás volt te Barom, és szerinted nem ugyanúgy érzünk, mint te? Nem akarunk hazamenni?! – kelt ki magából Stella is.
- Túlléphetnél már ezen a gyerekes versengésen – kelt mostohatestvére védelmére Cedric.
- Azt is fogom csinálni, holnap hazasétálok az iskolából, nem érdekel milyen rohadt messze van, azt mondták két nap, annyi idő alatt kiérek innen. Keressetek másik takarítót! – kiabált közbe Sean.
- De halálbüntetést akasztottak a falra- szólt közbe Rosalie – Félnek a fertőzéstől, és alóla mi sem vagyunk kivételek!
- Érdekli a jó büdös...
- Gyerekek próbájuk meg higgadtan kezelni a helyzetet – állt fel George – Egy vezető mindig...
- Bezárja a gyerekét, és fegyvert ad a kezébe, hogy védd meg magad! – fogyott el Alice türelme is.
Ennek nem lesz jó vége... Kezd felborulni a rend, ahogy apa is mondta.
- Várjunk csak, aki erről az egészről tudhatott az csak egyetlen egy személy – csapott az asztalra Kathryn, és szoros fonata előre libbent. – Te – mutatott Stephanie-ra.
- Én semmit...
- Ne merj ellent mondani, a vírusnál is a képünkbe hazudtál, hogy a kötés alatt csak egy „seb" van. Aha, én meg a Szőkeciklon vagyok. És mond el drága, most, hogy mire készültök? Megöltök mindenkit akárcsak Ben anyját?
- Esélyt adtunk neked, hogy közénk tartozz, erre kiadsz minket? Igaz is vajon honnan tudták azt, hogy igazgató nő is kint lesz az nap? – állt fel Rosalie is.
- Nem tudok semmiről! A családom sem, ők nem lázadók, nem rántanának ellenem fegyvert...
- Ellened nem is, hanem ellenünk te kis Spion! – sziszegte Marcus.
Ez így nem mehet tovább! Mindenki civakodik marja a másikak bűnbakokat keresünk, pedig csak egyetlen egy személy miatt van ez, csak éppen az ő nevét senki nem meri kimondani. Nem mondom, hogy én nem így reagáltam volna, ha most tudom meg. Csakhogy én tudtam előre... „Az ösztöndíjazottak hatalmas veszélynek lesznek kitéve, hisz feldühödött százötven ember, pillanatok alatt nekik eshet!"- jutott eszembe apa levele... Meg kell védenem Stephanie-t! De hogyan? Meg sem hallanak. Mi van nekem, ami nekik nincs? Bár éppenséggel...
Hisztérikusan felkacagtam, csak nevettem hasamat fogva és szemeimet törülgetve, mint aki még ettől jobb viccet életében nem hallott volna. Amolyan őrült kacagás volt ez, bíztam, hogy nem érződik az erőltetettség rajta. Ez megtette a hatását és minden döbbent tekintet rám szegeződött.
- Mi olyan röhejes Melanie – húzta össze szemeit Millie.
Éppenséggel semmi, de máshogy nem figyeltek volna fel rám.
- Ne haragudjatok, de ez – kezdtem el megint röhögni.
- Örülünk, hogy ilyen jó kedved van Melanie, elmondanád mégis mi olyan vicces abban, hogy halálra ítéltek minket? – bökött rám Ruth a kezében lévő tollal.
Bingo. Eddig bejött, szedd össze magad Melanie...
- Szerintetek kint tényleg jobb a helyzet, mint idebent? Ott még nagyobb a célkereszt a hátunkon, mint itt. Hiszen az iskolai tanulók között nem tudnak különbséget tenni. Egyébként meg mitől féltek? Attól, hogy meg tanuljátok magatokat védeni? Képzeljétek én már egyszer szembe kerültem velük – téptem le a ragtapaszt az arcomról, úgy is át kellett volna ma kötni... Erre a többiek hátrahőköltek- Ott voltam velük szembe és mit tudtam csinálni? Semmit. Megtaláltak elkaptak, és egy konyhakéssel kidekoráltak. Ha nem riadóztatják a falak menti osztagot, én már halott lennék. Szerencsém volt, hogy kifogyott a töltény, és hogy nem volt ideje precízen belém állítani a kést. De akkor megbilincselve magatehetetlenül elfogadtam, hogy meghalok, addig pedig csak vergődtem magatehetetlenül. Ezt csináljátok ti is, vergődtök, mint hal horoggal a szájában és bűnbakokat keresünk. Miért? Mert akkor a lelkünk megnyugszik? Egy frászt, attól még ugyanott vagyunk. Nem tudom, hogy vagytok vele, de ha rám még egyszer kést fog valaki, nem akarok sírva kegyelemért esdekelni! Ha kint vagyok, ha bent, már nincs nyugta sehol az embernek... Nem mi akartuk, hogy így legyen... Tudunk ellene tenni? Nem. De viszont túlélhetünk.
Döbbent csend fogadott. Elhiszem, hogy meglepődtek, a szürke kisegér másodjára is felszólalt. Tévedés ne essék, nem osztom Ernest gondolat menetét, de nem volt más választásom. Azonban volt, aki ezt a pillanatnyi szünetet kihasználta...
- Most, hogy lehiggadtak a kedélyek, fáradjunk át az üvegházba a virágokért – köszörülte meg a torkát George tanár úr.
A borítékokat kifelé menet mindenki letette a tanári asztalra, én leszakadtam a sortól, hiszen nekem jelenésem volt az „orvosiban" ahol már Derek várt. Váltottunk pár szót (na jó, Derek sokat, mert ő álltalábban imád beszélni). Kiderült, hogy szegény kilencedik lett, így mennie kell a raktárba, bár ő egy vállrándítással elintézte a dolgot. Mondjuk sosem érdekelte a kémia, csakis apja miatt vetemedett erre a döntésre, tudtam, hogy mindig is újságíró akart lenni, bevallom jobban is illene hozzá ez a szakma. Ezután gyorsan elsiettünk az üvegházba, ahol már csak két meghervadt fehér rózsa kapott helyet a vizesvödörben. Apropó, üvegház. A belső udvar körbe kerítését zárta ez az épület. Suli, koli, menza és az üvegház. A biológiára és a földrajzra szakosodtak szoktak rendszeresen idejárni, de néhanapján nekünk is tartottak itt órát. Nem túl nagy, körülbelül akkora lehet, mint a menza épülete, de minden négyzetcentimétert beültettek valamilyen virággal. Körbepillantva feltűnt, hogy most az összeset lenyesték, de már így is csak ez a kettő maradt... Az üvegépületből kiérve elváltak útjaink, a saját osztályunkhoz csatlakoztunk, a sor legvégére mentem Stephanie mellé. Szegény lány még mindig nem tért magához, már másodjára támadták nyíltam. Tudtam milyen érzés, én csak egyszer éltem át ilyet, és akkor sem az egész osztály... de nem mentett meg senki. Országunk himnusza hangzott fel, mire minden résztvevő azonos dalt kezdett el énekelni. A vidám, dicső, harsány himnuszuk abszolút nem illett a képbe. Robert hangja vetett véget neki.