Blokk - Átírás alatt

15. rész

Fellegek gyülekeznek

- Tessék? – csak ennyit bírtam kinyögni, de persze tekintetem a szoknyámra kaptam. Feltűrődött volna? Átlátszik, de hiszen ellenőriztem! Nem abszolút nem látszik, a bő szabású blúzom eltakarja. Akkor mégis honnan tudja? De ha ő tudja... akkor Ernest Godway-nak is feltűnhetett.

- A fegyver – jött közelebb – Mit keres nálad?

- Honnan tudsz róla? – néztem rá gyanakvóan, automatikusan a kezemet az oldalamhoz tettem, védve ezzel. 

- Előbb én kérdeztem. Honnan van Mela azaz átkozott fegyver? A lázadók közé tartozol?! – lépett közelebb, mire én automatikusan hátra léptem egyet, sajnos az ajtó nem engedett tovább.

- Nem vagyok lázadó – mondtam lassan és érthetően a tőlem telhető legmagabiztosabb módon, kár hogy megremegett a hangom...

- Szeretném ezt hinni, de van nálad egy revolver. Megmenekültél a kutyaszorítóból, pedig tétovázás nélkül lelőhettek volna. 

Nála a pont. Semmi bizonyítékot nem tudok felmutatni ellene. De valamiért az apja elől megmentett, Szóval így játszik. Valamit, valamiért, amolyan zsarolás cukormázba bújtatva.  

- Nem tudok kézen fogható dolgot felmutatni – néztem a szemébe – De rám lőttek, becsméreltek, akár csak apámat. Ő nem tett semmit, amivel rászolgált volna, ezt megmondtam nekik, ezért kaptam egy kis okítást – mutattam az arcomra – Közelvoltam ahhoz, hogy kinyírjanak, de kaptam egy második esélyt. Vagy elhiszed, vagy nem – tártam szét a karomat.
Scott egy ideig még a szemembe nézett, de álltam a pillantását. Végül ő kapta el a tekintetét és a székre mutatott.

- Ülj le, és szorítsd össze a fogad, mert csípni fog...

Nem tudtam kiigazodni ezen a srácon. Egyszer segít, majd vádol, és utána úgy tesz, mintha mi sem történt volna... 

- Te nem válaszoltál – mormogtam az orrom alatt, miközben követtem az utasításait, de rögvest felszisszentem, mert ahogy végighúzta a vattapamacsot az arcomon, szabályosan égetett.

- Ne mozgasd a fejed, úgy tovább tart! Egyébként... amikor megöleltelek, éreztem. 

- Akkor az apád...- próbáltam megszólalni, de megint az arcomnak nyomta azt a vackot.

- Nem hiszem, hogy tud róla. El van most foglalva a pozíciója megszilárdításával... Úgy látom nem kell varrni elég ragasztani.

Három ragtapasz szerű csíkot tett az arcomra, és gondosan lezárta egy precíz kötéssel. Értett a sebekhez, azt meg kell hagyni. 

- Hiszel nekem? – nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, miután befejezte.

- Nem tudom – indult kifele – Oltást sem kaptál amióta visszajöttél igaz? – kérdezte háttal állva.

- Nem kaptam – amióta visszajöttem csak rángattak, mint egy bábot.

- Maradj itt, visszajövök, akkor megoldjuk.

Hangjából nem tudtam semmit kivenni, fogalmam sem volt, hogy ez rosszat vagy jót jelent. Szövetséges, vagy ellenség? Nem tudom ki nekem Scott Godway, de az biztos, hogy senki nem lehet...

- Mikor kezded? - jött mögülem egy hátborzongatóan ismerős, nyávogó hangocska.

- Soha – válaszoltam gondolkodás nélkül.

- Mi megvárunk, nem kell félni, fordult kettőt a szőnyegen a kis kontyos báb. – De a fellegek gyülekeznek.

Csakugyan. A függöny nélküli ablakok engedték láttatni a kinti időjárást. Az eget fekete felhők borították...