Blokk - Átírás alatt

10. Az elhallgatás egyenlő hazugsággal?

Soha életemben nem találkoztam még tigrissel. 

Csak gyerekként, egy természetfilmben láttam a metsző zöld tekintetüket, tekintélyt parancsoló járásukat, és félelmetes szemfogaikat, amelyekkel könnyedén széttéphetnének bárkit. Féltem tőlük. Olyan érzés volt minta a halállal néztem volna szembe, még akkor is, ha az csak egy képernyőn keresztül történt. 

Most ugyanezt éreztem, ahogy Scott Godway zöld szemeivel találkozott a tekintetem. A lábam gyökeret vert, a szívverésem felgyorsult és a fülemben éreztem a vér pulzálását, miközben a légzésem elakadt. Most ő volt a tigris, én pedig halálra ítélt préda. 

Külsőre le se tagadhatták volna egymást a fiával. Egyedül a tekintetük volt merően más. Vajon Scott szemei is ilyenek lennének, ha nem lenne heterokrómiája? Akár hogy is, de ez a férfi tudta, hogy jól hallottam mindent, egyszerűen az arcára volt írva.

- Ide már szabad bejárás is van? – nézett lesajnálóan az intézmény vezetőjére. 

- Én csak a lapot...- kezdtem volna ijedten védekezni, de leintett.

- Magyarázkodás? Ebben a helyzetben valóban ez a legjobb ötlet? - nézett egyenesen a szemembe – Ha lenne itt némi fegyelem vagy tisztelet tudnák, hogy nem jó feleselni azzal, aki dönt a sorsukról. Egy örök életre megtanulná a leckét, ha az engedetlenségért kiadós, büntetés járna, még akkor is, ha egy ostoba kislány az illető. 

- Egy diák – javította ki az igazgató nő.

- Ha maguknál diáknak számít az, aki a legnagyobb lelki nyugalommal hágja át a normákat, akkor legyen. – mondta gúnyosan - Csak tudnám mégis miért tartják annyira nagyra ezt az intézményt, egyre jobban süllyed ez a hajó nem gondolja?

- Elmondta, amiért jött...- sziszegte – Megkérném, hogy távozzon.

- Fél, hogy itt maradok? Még tanulnának is valami emberséget ezek a kölykök? Nevetséges, ez az egész kóceráj. Nevetséges – nevetett kényszeredetten. – Mit mondtam, ha képtelenek magukat megvédeni, a falnál vár a B2-es, további szép napot. – fordult meg, és egyszerűen kisétált az ajtón. Nem csapta be, csupán elegánsan a sarkával rúgta a helyére.

- Melanie! 

Tudtam, hogy kiabálni fognak velem mégis összerezzentem.

- Mégis mit gondoltál? Miért jöttél ide be? Másodéves vagy, tudnod kéne a házirendet - nézett rám szúrósan Clarissa igazgató nő. 

- A klub papír... nem volt kint a doboz, és George tanár úr, azt mondta, hogy ma négyig le kell adnom ezért gondoltam behozom, de Miss Bell nem volt itt és... 

- Adjad! – tépte ki a kezemből Natalie összegyűrve a lapot, majd dühösen az asztalra vágta és, rányomott egy pecsétet, ezután alákarcolta a nevét. Mióta van ő is vezető beosztásban?

Igazgatónő, fáradtan ült le a kanapéra, és egy árva szót sem szólt, csak egyszerűen rágyújtott egy cigarettára. Hivatalosan nem szabad az épületben dohányozni. Nagyon szigorúan vette ezt a szabályt és jó példát mutatva, mindig a teraszon gyújtott rá. Most hogy ránéztem, teljesen más személyt láttam magam előtt, mint pár nappal korábban. Arca meggyötört volt, és mintha hajában is több ősz hajszál bukkant volna fel. Végül az új személyi „titkárnő" egy csésze kávét nyomott a kezébe a gyűrött, foltos lapommal együtt.

- Köszönöm Natalie. Összehívnád a tanárokat sürgősen? Ötre pedig egy DÖK gyűlést? – fújta ki a füstöt.

- Természetesen. - és már el is indult a rádiósterembe.