Blokk - Átírás alatt

14. rész

Alcím: A Tigris visszatér

Két kattanás. Ennyiből már tudtam, hogy a fegyverét kibiztosította. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy lassan előre helyezi a pisztolyt, a csöve egyenesen felém mutat, és ujjai a ravaszhoz érnek... Ezek nem falak, olyan könnyen áthalad akár tű a textílián. Ösztönösen a másik irányba gurultam az asztal alatt, onnan pedig egy másik fedezék volt a terv. Ismétlem VOLT a terv. Pillanatokon múlt az egész a kemény csempe nyomta a hátamat, a vér a fülembe dobogott és amint kiértem már álltam volna futásra fel, amikor egy kemény csizma hasba kapott a túloldat, minek következtében a földön maradtam és fejem hangosan csattant a fém asztal oldallapjával.
- Hova ilyen sietősen? - rántott fel a földről, és erősen a torkomra szorította jobb karját, a ballal pedig a hajamat húztam hátra.
- Ennyire hülyének nézel minket? - lépet oda egy maszkos nő.
Haja világosbarna volt, de a dauertől erősen göndör fürtök egész rövidre ugrottak össze. Arcát egészen a szeme aljáig egy fekete kendő borította amin... ott gömbölyödött a lángcsóva farkú róka. Az arcom merev volt, nem akartam, hogy lássák mennyire félek, mert minden bizonnyal itt és most lepuffantanak. Hirtelen bevillantak a többiek. Vajon őket is elkapták? Bess miért rántott el akkor, amikor éppen hogy csak köszönő viszonyban vagyunk? ÉS apa... ő igyekszik megtenni mindent, hogy lásson, de mit tettem én eddig? Valamiért nem akartam még feladni, egyszerűen nem tudtam beletörődni, hogy vége van. Nem, azért nyomot hagyok magam után, mert az ingem ujjában szorítok még valamit...
- Add ide Mamba! Hagy tanítsak neki egy apróságot... - nyújtotta a kesztyűs kezét előre.
- Nem túlzod el egy kicsit? Nem szokásunk kontár munkát végezni - mondta olyan természetességgel mintha egy tyúkot készülne levágni, csak nem tudja, hogy milyen edénybe tegye majd hirtelen a megmaradt tollakat.
- A jó diák holtig tanul - vigyorodott el, legalább is szeme csillogásából megmertem volna rá esküdni.
Mamba felkacagott. És lazított a szorításán. Itt az esély! A kezembe csúsztattam a kést és hátra fordultam, hogy sebet ejtsek a vállán, és „túszul" ejtsem, ahogy a filmekben szokták, a főhősök. Azonban Mamba az utolsó pillanatban, amikor felocsúdott elkapta a csuklómat és mélyen a szemembe nézet. Semmit mondó, barna szemei voltak, akár csak nekem. Haja sötét, csaknem fekete, illet a vészjósló megjelenéséhez...
- Ilyen könnyedén képes lennél megölni? - kérdezte nyugodt hangon.
Arcom megrándult a szavai hallatán. Én nem vagyok olyan, mint ők. Én... nem vagyok gyilkos.
- Lecke egy, sose ránts kést pisztoly ellen! - nyomódott a fémcső a fejemnek.
A francba, ezek nem félnek egymást feláldozni.
- Dobd el a kést! - utasított
A kezem megremeget. Ezt elszúrtam. Nagyon elszúrtam.
- Mi lesz már! Dobd el a kést vagy a fejedbe eresztem a golyót te büdös kölyök!
Izmaim elernyedtek, a kés lassan esett a padlóra éles csörömpöléssel. Kopó hátracsavarta a kezeimet, olyan erősen, hogy könny szökött a szemembe. Éreztem, hogy egy hideg fémbilincs kattan a csuklómon.
- Fogd - lökött oda a copfos Mambának.
- Mit akarsz tenni? - húzta össze gyanakvóan a szemét, majd az asztalhoz lökött, olyan erővel, hogy majdnem átfordultam azon. Alacsony volt, így végül csak „ráültem".
- Nem ez volt az eredeti tervem, de - hajolt le a földön heverő késért - a rögtönzött dolgok sem sülnek el rosszul. Na, kedves hogy hívnak? - lépett oda mellém, szórakozva forgatva a kést a kezében.
Nem válaszoltam. Meg fog ölni így is úgyis most miben más az, hogy tudja, hogy kinek a gyerekét juttatja sírba? Nagyobb élvezettel vágja el a torkát? Na, ezt az örömöt nem adom meg neki!
- Szóval névtelen vagy. Talán Claudiana, vagy Virginia? Nekem mindegy hogy hogy hívnak mézes kalács. Attól, hogy kimondhatatlan nevekkel illetnek titeket, így is ugyanolyan vagy, mint a többiek. Arrogáns, elkényeztetett kis senki házi. Még azt sem tudod, hogy ezt hogyan kell fogni - emelte fel a kést - Bár mondjuk meg kell hagyni remek ízlésed van a vágóeszközök kiválasztásában. Ahogy látom ez nem rég volt megélezve... - nézte a reakciómat, de én összeszorítottam a fogamat, nem láthat rajtam érzelmeket...
- Aj nem is érdeklődsz? - tettet csalódást - De mivel kitartó vagyok, megtanítom én neked, ne félj. Kezdjük ezzel itt. - nyomta a kés hegyét az arcomhoz - Nem akartalak így okítani, de nem hagysz más megoldást. Fájdalmat választottad a gyors eljárás helyett. Könnyebb lenne lelőni, de nem érdemled meg a gyors halált.
A hideg kés éle ahogy az arcomhoz ért, a levegőt akaratlanul is szaporábban vettem. Ennyi lenne? Végül is saját magamat ejtettem csapdába.
- Először is kiszemeljük az indulást pont, ahogy te is kinézted ezt a majom neveldét, hiszen klónként akarsz tovább élni, ugyebár valakinek folytatni kell azoknak a gerinctelen férgek munkáját, amivel sírba viszik az országunkat. Akik eltipornak mindent és mindenkit a legkisebb lelkifurdalás nélkül, lazán belerúg a másikba, hogy a létrán fent maradjon. Aztán ahogy a szüleid önző, retkes önelégült mosollyal lehúzzák tőlünk minden vagyonunk, úgy kell...
- Ne merd becsmérelni az apámat! - sziszegtem.
Nem bírtam tovább. Engemet úgy ócsárol, ahogy akar, de apát hagyja ki ebből!
A kés éle megszaladt az arcomon. A szemem alól egészen a szám sarkáig. Mint amikor a papír megvágja az ujjadat. Először nem fáj, de elindul a vércsík és égetni kezd. A cseppek versenyt futottak az arcomon.
- Sosem tudjátok befogni igaz?! Most kegyes akartam lenni, mint mondtam, ha egyszerűen lelőlek, akkor nem fájt volna neked kis nyamvadt. Aztán egyéni akcióba kezdesz, mint valami „hős". Röhejes, ti hősök nem lehettek, ha földön csúsztok megalázkodva, akkor sem! Már rég elköteleztétek magatokat a zsarnokság mellett. Ez nem a megbánás időszaka arról lekéstetek! Ó, de még milyen régen lekéstetek! A bűnös az mindig bűnös marad, akármilyen álca mögé bújik, sosem tudja tisztára mosni magát! Ti pedig fizetni fogtok, mégpedig tengernyi kínnal. Én csak jót akartam neked kedves, de te kérted ezt magadnak - tette a kés hegyét ezúttal a számhoz.
Nem tudtam mi fájt jobban, a szavai, vagy az, hogy lüktetett rajtam a jókora vágás. A látásom homályosodott, és egy könnycsepp gurult le az arcomon. Utáltam magam emiatt, mert nem akartam gyenge lenni. Előttük pláne nem.
- Nem túlzás ez egy kicsit Kopó?- fogta meg a kezét Mamba.
- Ezeknek pedig nem túlzás az, amit velünk tesznek?!
- Az utasítás nem így szólt.
- Teszek az utasításokra! Még nem szóltak semmit, addig azt csinálok, amit akarok!
- Ahogy mondod...
- Vétel itt Rozsomák, Mamba egy-kettő. Kopó, Mamba jelentkezz! - hallatszott egy recsegő hang.
Erre Kopó keze is megállt a levegőben, és sokatmondóan egymásra néztek. Mamba a zsebéhez nyújt és egy adóvevőt vett elő.
- Itt Mamba, hallunk Rozsomák, vége.
- Tűnjetek onnan, felétek tartanak. Vége.
- Van itt egy kolonc vele mit tegyünk? Vége.
- Lődd le és lépjetek. Egy percetek sem maradt, vége.
- A francba, ezeknek mindig ilyen átkozott szerencséjük van - lépett Kopó hátra. Örvendtem Anoním, sajnos nem taníthattam meg mindent.
A fogamat összeszorítottam, és lecsuktam a szememet, vesztesen lehajtva a fejemet. A testem egészében remegett. Itt már nincs időhúzás, nincs megmentés. Vége van. Sajnálom apa... Kettő tompa kattanást hallottam, de... a hirtelen fájdalom, a dörrenéssel együtt elmaradt.
- A rohad életbe kifogyott, nincs több töltényem! Mamba add a tiédet!
- Nincs nálam fegyver, lepasszoltam Vércsének... - sziszegte idegesen.
- Tűnjetek onnan, tizenkét másodperc! - ordított az adóvevő túloldalán a férfi.
A két nő egymásra nézet majd egy bólintás után futásnak eredtek, pontosan arról, amerről jöttek. Kopó előre szaladt, Mamba még egyszer hátranézett... és a sarokba dobot valamit. Csak remélni tudtam, hogy nem egy gránát volt az. Az ajtó becsapódott, és csend állt be az épületben. Csak a vérrel kevert könnyem csepegése hallatszott. Az egész testemben remegtem, kiabálni akartam, hogy segítsen valaki, de nem mertem. Nyitottam volna a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Vártam, hogy az eldobott tárgy felrobbanjon, de... nem történt semmi. Az oldalajtó váratlanul kicsapódott, de alig érzékeltem valamit a külvilágból. Valaki oda jött és szorosan átölelt. Többen voltak, és beszéltek, a sípoláson kívül azonban nem volt számomra semmi. Túléltem. Létezhet egyáltalán ilyen szerencse? Apa... majdnem meghaltam. Ilyen közel, még sosem kerültem a halálhoz. Gyenge voltam, meg sem tudtam mozdulni, a bilincs... a kés, a bénító szavak, az üres pisztoly...
- Édes istenem, Melani szólalj meg - fogta az arcomat a kezébe. Arcán rémület tükröződött...
- Tina? - kérdeztem rekedten, a lehető legidiótább kérdés volt az egész világon, de nem tudtam tisztán gondolkodni.
- Igen kincsem, hála istennek, Marcus, gyorsan hozz valamit, amivel elállíthatjuk a vérzést! Ezzel meg... - nézett a csuklómra - Kezdünk valamit.
A rövid hajából kihúzott egy hullámcsatot, és mögém lépett. Éreztem, hogy babrál a zárral, majd végül a fém sem vágta többé a kezemet. Lassan előre vettem kezeimet és bizonytalanul megforgattam. Szabad vagyok, és még nem haltam meg. Szerencsém volt... De létezhet ekkora szerencse?
- Csak ezt találtam - futott oda Marcus kezében egy konyha ronggyal.
- A semmitől ez is jobb, ezt szorítsd oda - nyomta az arcomhoz.
- Láttuk az egészet - tördelte Marcus a kezét - de nem tudtunk, mit tenni, féltünk, hogy...
- Ezt ne most Marcus - sziszegte Tina, látod, hogy nincs magánál! Hagyd ezzel.
- Semmi gond - szólaltam meg nehezen - Visszamegyek - szálltam le lassan a pultról.
- De Melani nem lenne jobb ha...
- Aggódnak értem - vágtam közbe.
- Mi is és... - de elhallgatott, ahogy kábán felnéztem rájuk. - Köszönöm a kendőt.
Nem mondtak erre semmit, csak némán nézték, ahogyan kisétálok. Vagyis... Megálltam, ott ahol Mamba visszanézett. Akkor pillantottam meg, a sarokban a pisztolyt. Csupán három lépésre volt tőlem... Nem értettem, azt mondta nincs fegyvere. Ezek szerint még is volt...
- Vagyis, kérhetnék egy pohár vizet meg egy kis jeget? - fordultam hátra.
- Természetesen, csak maradj itt Melani, nem kell sehova sem menned! - fordult meg Tina Marcussal együtt, hogy idehozzák, amit kértem.
Valójában csak egy dologra volt szükségem, hogy ne figyeljenek. Kihasználva azt a pár röpke másodpercet, amíg nem tapadt rám a szemük, felvettem a fegyvert. A pisztolyt a szoknyám övébe dugtam, majd ráhúztam a blúzt. Ahogy rápillantottam elégedetten bólintottam, nem látszik át. Kezdett tisztulni a kép, és lassan beférkőzött a tudatomba, hogy bizony még élek. Sőt, Mambának köszönhetem, hogy még képes vagyok mozogni... Nem tetszett az egész. Erősen sántított ez a dolog...
- Tessék - nyomta kezembe Tina a pohár vizet.
Nem voltam szomjas egy kicsit sem, de viszont nem mondhattam azt, hogy „Bocsi csak a figyelmedet akartam elterelni, nem lenne gond, ha most ezt nem húznám le?" Így kénytelen kelletlen, meg kellett innom. Csak azt reméltem, hogy vizet nem tud kihányni az ember...
- És minek kellett a jég? - érdeklődött Marcus
- Kicsit lüktet a seb és - itt levettem a kendőt az arcomról é elakadt a lélegzetem. Csupa vér volt az egész... Éreztem, hogy a víz irányt változtat a gyomromban...
- Nagyon sápadt vagy, biztos nem maradnál? - Tina hangja rázott vissza a valóságba.
- Nem köszönöm, vettem el a jeget és bugyoláltam a kendőbe, majd visszatettem az arcomhoz.
Lenyomtam a nehéz fémkilincset, hogy végre kiszabadulhassak innen... A csípős hideg szél szabályosan megcsapott, amint kiléptem a sárga köd borította iskolaudvarra. Azonban meglepő dolog fogadott, a sok tuja között fegyveres katonánk szaladgáltak fel-alá. Jó helyen vagyok én?
- Maga mit keres itt? - állt meg előttem az egyik. - Nem tud róla, hogy zárlatot rendeltek el, amíg biztosítjuk a terepet? Az meg...- nézett a kendőre, ami persze csupa vér volt.
Nem szóltam semmit, csak lassan elvettem a kendőt az arcomtól. A sebet látva, mintha valami átfutott volna az arcán, de egyéb reakciót nem mutatott.
- Fred, Vili! Kísérjétek a kisasszonyt az orvosiba! - fordult hátra, majd faképnél hagyott.
A két ifjonc katona (alig lehettek két-három évvel idősebbek tőlem, mellesleg olyan egyformák voltak, hogy az sem kizárt, hogy ikrek. De lehet csak az egyenruha teszi)
- Mi történt? Azt mondta a szakaszvezető, hogy vigyünk az orvosiba, szóval velünk kell jönnöd.
Ezt magamtól sosem találtam volna ki... Nem hibáztattam őket, mégis mit lehet mondani egy ilyen helyzetben? Csak elindultam velük egyszerűen, be az épületbe, egyenesen ahhoz a rémes kórteremhez, amiben az oltást kaptuk. Semmi kedvem nem volt azt az émelyítő tisztítószagot érezni, kellően rosszul voltam így is... A folyosók kihaltak voltak a termek mellett elhaladva a nyitott ajtókon belesve tisztán látszott, hogy mindenkit az emeletre telepíthettek.
- Kint megvárunk - szinte utasításnak hatott a kijelentés.
Erre csak bólintottam és óvatosan a kilincsre helyeztem a kezemet. Próbáltam elképzelni mi fogad majd bent.
- Maguk mit keresnek az épületben?! -egy ismerős mély hang szigora vágott az üres folyosó nyugalmába. Ezer közül megismerem, hátra sem kell fordulnom, hogy lássam. Ez Ernest Godway...
- Engedelmével - szalutáltak mind a ketten - A szakaszvezető utasítására kísértük a leányzót - válaszolták bizarrul egyszerre.
- A kit?
Erre elléptek oldalra és most már én is láthattam a tigris, gyilkos tekintet... Ernest Godway összehúzta szemöldökét, amitől ábrázata csak zordabb lett. Mintha emlékezne rám, de nem tud jelenleg hova tenni, majd aztán mégis csak megindult felém.
- Ti ketten lelépni végezzétek a dolgotokat! Most, futólépés! Te pedig velem jössz! - ragadta meg a karomat, de ujjainak nyoma szerintem még hetekig elkísér majd.
- Mit akar tőlem? Az orvosiba kell mennem - dadogtam.
- A helyében nem fecsegnék feleslegesen - rántott rajtam egyet, és szinte nyargalnom kellett mellette, hogy tartsam a tempót, mert a lépcsőfokokat hármasával szedte.
Hova visz? Mit akar tőlem? Tud a levélről? Nem az lehetetlen, senki nem nyúlhat a cuccaimhoz. Ráadásul, ha meg sem ismert elsőre azt sem tudja hol lakom. Vajon apa lebukott? Ugye nem. Az nem lehet. Olyan önző vagyok, én itt sopánkodom, hogy majdnem elvágták a torkom, és az eszembe sem jut, hogy apa minden egyes percben kutyaszorítóban van? Az emeleten egyenest az igazgató felé húzott, váróban pedig ott ültek... mindenki ott ült, aki ma a kémia csoportnak segédkezett. Például Mathew, Bess, Derek, Rosalie... de voltak ott még egy páran, akik...
- Scott az igazgatóiba gyorsan, szedd a lábad!
A DÖK elnökünk első szóra ugrott és futó lépésben igyekezett felénk. Külsőre tiszta apja, ez most tényleg látszott csak a szemei, amik mások, az övé nem tigris, ez más...
- Melani - jött oda hozzám és... ölelt meg?
- Scott én... - próbáltam valamit mondani, mert már sírhatnékom volt ettől az egész helyzettől. Nem értettem semmit, senki nem mond semmit csak rángatnak, mint azokat a marionett bábukat, ami aztán feltekeredik és a saját damiljával fojtja meg magát.
- Csak maradj higgadt, ne lehessen olvasni az arcodról, játszd a zavartat, ha nem tudsz biztosat mondani, megpróbálok segíteni, de együtt kel működnöd velem, ha meg akarod ezt úszni - suttogta, de hangjából jól kihallatszott az idegesség.
- Ismeritek egymást?- vonta fel kérdőn az apja a szemöldökét.
- Egy jó barátom - zárta le az ügyet Scott, majd eltolt magától.
Nem értettem mi történik velem, de az lejött, hogy óriási nagy bajban vagyok. Ernest Godway az igazgatói iroda ajtaját szinte kiszedte a helyéről olyan erővel rontott be, majd mindent lesepert az asztalról. Papírt, könyvet, füzetet, tollakat... És mint aki jól végezte dolgát leült igazgatónő székébe.
- Üljetek le mire vártok! - förmedt ránk.
Zavartan beléptem az asztali lámpával megvilágított terembe, még a sötétítőket is behúzták. Legutóbb amikor itt jártam nem volt a legkellemesebb fogadtatás. Hát ez sem lesz az... Zavartan leültem a tantermekből oda hordott székek egyikére. Még ezzel is azt hangsúlyozzák ki itt a felsőbbrendű.
- Melani Macorcedel igaz? Apja neve Morgan Macorcedel az erdészet és vadgazdaság főbenjáró képviselője, anyja pedig Meghan Medwin tizenhárom éve nyomtalanul eltűnt, testvérei nincsenek, ahogyan a nagyszülei sem élnek igaz?
Egy pillanatra hátrahőköltem, mintha csak pofon vágtak volna. Itt egy idegen velem szemben, aki a családi hátteremet egy pillanatok alatt levetítette, mindenféle külső segítség nélkül.
- Igaz vagy sem?! - hajolt türelmetlenül előre.
- Igaz - suttogtam.
- Ha jól tudom, kb másfél órát buszozol naponta. Miért nem költözött kollégiumba?
Ez egy kényes téma...Scott kezét felemelte az asztalra, és ujjával „véletlenül" a karomhoz ért ezzel visszazökkentve a valóságba. Ez egy kikérdezés! Keresnek valamit, amivel zsarolni lehet. Jelenleg a szülői köteléket vizsgálja.
- Szeretek utazni - próbáltam magabiztosnak tűnni.
- Szóval utazni - dőlt hátra a széken Ernest Godway.
- És Melani nem éppen az alkalmazkodó fajta, nem szeret másokkal egy légtérben aludni nem igaz? - nézett rám Scott.
- Igen ez így van - kezdek belejönni a hazudozásba...
- Nos, Scott vedd át, nézzük mit tanultál, meg hát úgy is ismered a kis hölgyet - adta át a helyét.
Scott idegesen dobolt ujjaival az asztalon, amint leült. Szerintem ezt ő nem így tervezte, de az apja annál inkább, hiszen mi másért hívta volna be.
- Mit láttál amikor kint jártál az anyaggyűjtésen? Nem kell felzaklatnod magad - állt meg egy percre, mire apja gúnyosan felhorkantott - csak amire emlékszel.
Értem mit akar, játsszam el a „sokkba esett áldozatot". Zavartan kezdtem játszani az ujjaimmal.
- Gyorsan történt az egész... egyszer még beszéltem igazgató nővel, aztán... fogalmam sincs valaki megrántott, és futni kezdtem, de lemaradtam a többiektől.
- Hogy kerültél a konyhára?
- Nem volt más választásom, több irányból lőttek rám.
- Irányított csapda volt?
- Nem hiszem.
- Akkor mi volt Melani, nekem elmondhatod - de húzott az ujjával egy vonalat az asztalra. Valószínűleg egy mínuszjelnek szánta, azaz hazudjak csak tovább.
- Nem tudom. Lehet, de miért lennék célpont?
- Ezt neked kell tudnod.
- Már pedig lövésem sincs róla.
- Akkor még egyetlen kérdés Melani - iszonyat furcsa volt rendesen hallani tőle a normális nevemet - Hogy jutottál ki élve tőlük?
Na éppen ez az... Nagyon szeretném én is tudni a miértjét.
- Elbújtam... - de ekkor Scott apja rideg tekintete az arcomra szegeződött - de megtaláltak. Ezzel időt nyertem, kifutottak a keretből, és egy üzenetet bíztak rám, mint túlélőre.
- Milyen üzenetet - Csapott az asztalra Ernest úr. Tökéletesen ráharapott.
- A róka... - kerestem a szavakat - nem huny szemet semmi felett.
- Kik mondták ezt! Neveket akarok, személyleírásokat, és pontos adatokat! - hangja követelőző volt és olyan hidegek voltak a szavai, mintha a szobát hat fokkal lejjebb vették volna. Mással nem igen tudtam a libabőrös karomat magyarázni, vagy tényleg fagy, vagy pedig minden egyes szava felér egy penge vágásával.
Nagyot nyeltem, valamit mondanom kell. De bízhatok benne. Egyértelműen nem, a kormány egyik fő embere...
- Neveket, mi lesz már! Kitől kaptad azt- bökött az arcomra - Nem szeretnéd, hogy meglakoljon érte? Hogy is hívnak...Melani. Nem gondolod, hogy sokszor vagy rossz helyen? - utalt az első találkozásunkra - Ha nem működsz együtt édesapád húzza a rövidebbet, úgy csicseregj kis „vörösbegy".
- Nem tudom - hebegtem zavartan, a gúnynevet meg nem tudtam mire vélni. Scott-ot szabályosan kilökte a székből és vissza ült elém.
- Én meg nem kérdezem meg még egyszer!
- Nem vagyis... állatok, kígyók és házillatok meg...
- Beszélj értelmesen, még ha nőnemű vagy ennyi minimális eszed lehetne, hogy egy nevet megjegyezz, vagy egy gyilkos szempárt, aki a véredet kívánta. Életképtelen az olyan aki ennyire képtelen emlékezni!
- Állatneveket használtak - böktem ki végül.
- Milyen állatokat?! - egy cseppet sem lett lágyabb a hangja.
- Valamilyen, Kopó meg talán Anakonda? Azt hiszem így hívták a két nőt...
- Nocsak fogyóban vannak, hogy nőket küldenek harcolni, ez felettébb érdekes...
- Apa ha nem bánnod... - próbált közbeszólni a fiú.
- Scott, csalódtam benned, hogy ennyire képtelen voltál, lehetőleg most ne szólj hozzám, de nem törődöm ebbe bele. Az összes kihallgat... vagyis elbeszélgetésen jelen leszel és asszisztálsz majd!
- Igenis, ahogy kívánod - mintha egy törzsőrmesterhez beszélne és nem az apjához... - De Melani sebe csúnya, félő, hogy elfertőződhet, illetve kötélből vannak az idegei, szerintem még nem fogta fel teljesen mi történik körülötte...
Scott apja, elgondolkodóan nézett rám. Igyekeztem kerülni a tekintetét és üresen bámulni a semmibe, a feje mellett egy képet néztem ki magamnak. Egy csendéletvolt sok pipaccsal és margarétával egy görög mintás vázában, azt hiszem impresszionista stílusú.
- Vidd, az orvosiba, de nincs ott az ápoló, ne is reménykedjünk benne, hogy egy darabban előkerül. Kénytelen leszünk kihelyezni valaki mást, de a járulékos veszteség sokakat elriaszt. Tíz percet kapsz, a következő embernél visszajössz, és megtanulod hogyan kell NORMÁLISAN végigcsinálni egy ilyet. Nem vagy gyenge felfogású Scott, de törhetetlen sem - mérte végig szigorú tekintettel - Küld be azt a Derek gyereket. EGYEDÜL jöjjön!
Scott csak bólintott, majd megindult a kijárat felé, de megérintette a vállamat, hogy én is jöjjek. Óvatosan felálltam, és még utoljára megnéztem magamnak a Tigrist. Szemeiből a fény nem hunyt ki, sőt vadabban csillogtak, mint még valaha, és ha ölne, akkor szerintem még további szikra is gyúlna benne. Merev póker face-el állta a nézésemet. Végül elkaptam a fejemet és Scott után siettem. Szó ami szó, Ernest Godway kis elbeszélgetése ijesztőbb volt, mint amikor Kopó a fejemhez szorította a fegyvert. A folyosóra kiérve szabályosan zavart a fény a félhomály után. Scott odament Derekhez, aki szinte úgy indult meg az ajtó felé, mintha puskából lőtték volna ki, de az önelégült vigyora még mindig szétterült az arcán. A DÖK elnökünk intett és én követtem ezúttal ténylegesen az orvosiba. Ahogy beértünk a rideg káosz borította szobába rögtön kulcsra zárta mögöttünk az ajtót és szétnézett gyanakvóan a szobában, miközben az elsősegély dobozt szedte elő. Rutinosan nyúlt bele előhalászva a fertőtlenítőt, tűt, cérnát, vattát, és kötszert.
- Köszönöm - suttogtam - Mindent - szorítottam zavartan meg a karomat, amint keresztbefonntam a kezeimet.
- Az apám nem kis pályás, láttam, hogy elkél a segítség - vonta meg a vállát.
- Mindig ilyen...
- Igen, mindig. - zárta le a témát, én meg nem kérdeztem többet.
- Mela figyelj - kezdett bele némi szünet után, és rám emelte a dobozról a tekintetét, ami igen csak borús volt - mégis miért rejtegetsz egy pisztolyt magadnál?