Blokk - Átírás alatt

19. rész

Az első hullám

-Szerinted minden rendben van velük? – kérdezte Hunor suttogva tőlem.

Egymás mellett álltunk, az üveg „fal" jobb sarkában harcra készen, de ha idáig eljutnak a lázadók akkor nagyon nagy gond van. Az én fejemben is csak ez az egy kérdés kattogott, de nem mertem jobban belegondolni, hogy mi is folyik a falakon kívül.
- Nagyon remélem. Neked is van lent valakid?

- Két barátom. Neked?

- Két szobatársam és... - Kik is nekem Derek meg Scott vajon... – kettő jó ismerős azt hiszem. - fejeztem be a mondatot némi szünet után.  

- Ott! – ordított fel Lilja, mire mindannyian odakaptuk a fejünket, mert az eddig halk szavú
szőkeségtől ez nem volt megszokott viselkedés, arca is sokkal sápadtabbnak tűnt. Lassan oldalra fordítottam a fejemet, és jobban megnéztem mi megy odakint. Hirtelen ledermedtem... drótok repültek, majd feszültek meg a felettünk lévő terem ablakánál, azon pedig, mint azokban az idióta kalandparkokban, csigával érkeztek egyesével a lázadók. A felső emelet... Steph, Grace és Jade! A fizikásoké az a terep és a H osztagé! Hunor pupillái is kitágultak, hiszen neki is leesett.  

- Itt marad mindenki! – adta ki az utasítást Matthew tanár úr, de hangjából érződött az idegesség. – Tartjuk magunkat a tervhez, megoldják. Ők is részt vettek a kiképzésen.

Maradjunk, és nézzük végig?! Mert a parancs az parancs? Persze, elvileg teljesítményünk alapján lettünk szétszórva, és az E sem egy túl fényes poszt, de mindig előrébb van, mint az F és H! Ablak törésének fájdalmas visítása tört utat magának a fegyverropogás monoton zajaiba. Az üveg látni engedte, hogy egy diák teste hull a márványpadlóra szilánkokkal koszorúzva. Amint leérkezett, meg sem mozdult, nem ismertem, szőke haj erősen szeplős arc...

- Ronald – szólalt meg mellettem elképedve Hunor. 

Éreztem, hogy lassabban veszi a levegőt a szokásosnál, és minden izma megfeszült. Mathew arca is hasonló volt, látszott, hogy legszívesebben odarohanna és egymaga becipelné, de akkor elárulnánk a pozíciónkat, ezzel mi is célpontokká válnánk, na meg a parancs az parancs. De... mi nem vagyunk katonák! Diákok vagyunk, akiket idióta jelmezbe öltöztettek puskát adva a kezükbe. A kiabálások... Nem bírom. Megragadtam Hunor karját és futásnak indultam, a fiú pedig szó nélkül követet. Hirtelen történt minden Mathew megszólalni sem tudott meglepetésében. 

- Merről megyünk? 

- Nem tudom. Le kéne vágni a drótokat, hogy ne tudjanak még többen bejönni! - sziszegtem idegesen. Nem vagyok jó a rögtönzött tervek megtervezésében.

- Ez esetben tető a megfelelő hely, ha onnan lehajolunk jobbak az esélyeink – fordult be az emeleti, hátsó lépcsőre.

- Akkor viszont, átkel kelni az F osztag mögött – rohantam utána.

- Pontosan, vigyázz – rántott oldalra.

A fejem mellett csapódott a falba a golyó, amint a lépcsőforduló, egyben a harmadik emelet szintjére értünk. Hunor gondolkodás nélkül tartotta célra a fegyverét és húzta meg a ravaszt azonban a másik oldalról őt vették célba. Nem tudtam mit teszek, ösztönből jött, mire feleszméltem, a nyurga lázadó már a földön volt. Én lőttem le... Elszáguldott előttem egy alak, majd még egy... Vörös fonott haj... Az ikrek! Nem vettek észre minket, neki dőltek a tanterem ajtónak élesítették a rohamfegyvereket és jelzésre rontottak be a szobába. 

- Mire vársz még Melani?! – térített magamhoz Hunor hangja.

Igaz is... itt mindenkinek megvan a feladta, a miénk is. Követtem a fiút, de nem sokat tudtunk felfelé menni, egy rács az utunkba került. Sosem nyitotta ki ezt az iskola óvintézkedésből, hát pont ez lesz azaz „óvintézkedés" ami a sírba visz.