Segíts! [Taehyung ff.] - Befejezett

3. - Idegen

- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem rettentő halkan, és akadozva. A könnyeimet úgy ahogy vissza tudtam fogni, de a levegőt még mindig csak nehezen vettem ezáltal a hangom cincogásnak lehetett volna hallani.

- Te idéztél meg - engedett el. Ezek szerint tényleg valami természetfeletti. Vagy nem emlékszem rá, mikor estem le a hintáról és ütöttem be annyira a fejem, hogy most hallucináljak.

- Mit akarsz tőlem? - nem mertem megmozdulni. A lábaim zsibbadtak, meg se bírtam mozdítani őket. Kezeimbe már látszott a hinta láncának rajzolata, annyira szorítottam.
Nem mertem megfordulni, rettegtem, milyen férfi állhat mögöttem. De biztos vagyok benne, hogy ő az aki megmentett. Felismerem rettentő mély hangját, ami normális esetben igazán megnyugtató lenne.

- Én? - nevetett fel. -  Ez nem így szokott működni. Te idéztél meg, neked kellene megkérned valamire, amit én teljesítek.

- Persze nem ingyen - jött le azonnal a lényeg, amit nem mondott ki, de szerintem mindkettőnknek nyilvánvaló. Megmozdult mögöttem amit tökéletesen hallottam. Lehunyva szemem láttam magam előtt a mozgását, hogy hova tart, mit csinál. Nyeltem egy nagyot. Annyira félek, hogy kiélesedtek az érzékeim.

- Viselkedj természetesen - mondta és leült a mellettem levő hintára. Megnyugodva vettem észre, hogy legalább most van teste, és nem csak egy árnyékkal trécselek. A kapu kinyitódott, egy anyuka lépett be rajta három gyermekével. A legnagyobb azonnal felmászott a fára és elkezdett olvasni, a másik kettő pedig a forgó libikókát vette birtokba. Önfeledt kacagásuk betöltötte a magányos utcát, és kicsit enyhítette a félelmem. - Amit adok, azért kapok is. Így működik a világotok nemde? - a szemem sarkából látom, ahogy felém fordította a fejét, de én továbbra se nem merek ránézni. Én viselkedjek természetesen mikor neki véletlenül eltűnt az árnyéka ami előtte kellene, hogy legyen?

- De én nem idéztelek meg. - Nem vettem elő gyertyákat és kántáltam az ősi nyelven, mint ahogy azt a nagykönyvekben írják.

- Segítséget kértél, amit én hallottam meg, így jöttem - vont vállat - Ha jól értettem, és láttam, a suliban levő lánnyal van a gond. Vagyis nem, pontosítok - lökte meg magát mintha egy gyerek lenne és elkezdett aprót lengeni a hintán. - Azzal van gond, hogy nem mondod ki azt, amit gondolsz. Nincs bátorságod.

- Elég jól lejött - vágtam rá. -  Rátapintottál vagy ez csak amolyan démoni dolog? - ránéztem a lengő lábára, amit egy tornacipő rejtett el. Nyilván felvette a földi alakját vagy mit ezért olyan az öltözködése mint egy mai napi tini fiúnak.

- Mikor megidéznek általában bele látok az illető múltjába, hogy azért képben legyek - nagyokat bólintottam és próbáltam feldolgozni mindent amit mondott, valamit elhitetni magammal, hogy ez nem álom. - Szóval térjünk a lényegre. Én adok neked erőt, amivel meg tudod annyira védeni magad, hogy ne piszkáljanak.

- De? - vágtam a szavába - Nyilván ettől te nem leszel boldogabb. Mit kérsz cserébe? A vérem? A lelkem? Az életem? - soroltam fel mindent, ami hirtelen eszembe jutott, és létszükségletem. Ez az egész beszélgetés már ott bizarr és felfoghatatlan volt, mikor hozzám szólt. Sőt mikor megjelent.

- Ne légy idióta. Már nem érdekelnek az ilyen dolgok. Persze, a lelketek nagyon finom, pláne az olyanoké mint a tiéd. Tele van félelemmel, gyűlölettel és sérelmekkel. - Ki kellene ábrándítsam, ugyanis az enyém maximum félelemmel és sérelmekkel van tele. Én nem gyűlölök senkit. Nem akarok MinJi-n bosszút állni, egyszerűen csak azt akarom, hogy hagyjon békén. - Én inkább téged akarlak cserébe - testemmel megálltam a himbálózásban, amit nem is vettem észre mikor is kezdtem el. Felnéztem a földről pontosan az előttem levő csúszda állványára, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha megállt volna szívem.

- Ezt most nem teljesen értem. - Vagy csak nem akarom érteni. - Igen, ez a jó megfogalmazás, nem akarom ezt érteni. Inkább akkor változzon át vámpírrá és igya a véremet minden nap, cserébe, hogy megvéd..

- Én adok neked erőt, hogy megvédd magad. Te cserébe nekem adod a tested.

- Mármint.... úgy? - kérdeztem megremegve, kiemelve a végét. Kezdett melegem lenni ami arra engedett következtetni, hogy elpirultam. Pont egy ilyen helyzetben. De mit tegyek, ha ilyen félreérthetően beszél!?

- Igen Jun. Úgy. - Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam reagálni nem tudtam feldolgozni. Minek kellene neki az én kislányos testem? Van az a mondás, hogy s férfiaknak mind csak ,,arra" kellünk de... Ez tényleg igaz? - Szóval? - zökkentett ki az amúgy is reménytelen gondolkodásomból a türelmetlenségével.

- Nem.. Nem, ezt nem.. Ne haragudj, de nem fogadhatom el - végszóra megszólalt a harang is, ami elég bátorságot adott, hogy felálljak. Amilyen gyorsan csak tudtam lehajoltam a cipőmért, és meghajoltam előtte, majd kifutottam a játszótérről, egyenesen haza.
Mi a franc van velem? Bocsánatot kértem egy démontól, aki ki akar használni, ráadásul meg is hajolok előtte? Komolyan mondom feloldozást fogok kérni az atyától amilyen idióta vagyok.

-------------

Másnap már reggel megkaptam a napi adagomat MinJi-től. ,,Vajon miért nem jöttem tegnap?" ,,Vajon mi volt velem tegnap, beteg lettem-e, vagy csak szimplán beijedtem tőle?" Igazából nem is figyeltem a többire csak mentem órára. A negyedik után úgy döntöttem, sok ideje először végre az öltözőbe fogok átöltözni, mint ahogy mindenki más. Ma B hét van ami azt jelenti, hogy a tesit csoport bontásba tartjuk és hála annak a megváltó istennek nem kerültem Vele egy csoportba.

Viszont az öltöző közös, ezzel nem lehet mit tenni.

- Nocsak. Most nem mész el a vécébe öltözni Királylány? - levettem a pólómat és elkezdtem keresni a tesi felsőmet. Mivel nem válaszoltam neki, nagy valószínűséggel megint felülkerekedett rajta a sértett büszkesége, így megragadta a karomat és egy erős, vinnyogó hangot kiadva kilökött az amúgy is rozoga ajtón. Neki ütődtem a szekrényeknek, amik tompa hangot kiadva fogták fel esésemet, de a fejem nem úszhatta meg. A lendület vitte hátra, így tarkómmal telibe találtam az egyik lakatot.

Időm sem volt gondolkodni, vagy felállni mivel valaki gyengéden megérintette a karomat, ezzel megakadályozva, hogy zavaromban jobban előre essek. Persze, hogy a fejem verem be, mi másomat, nincs így is éppen elég bajom.

Kíváncsian felnéztem, ki is tart a kezében, de a vérnyomásom az egekbe szökött mikor realizáltam, hogy egy fiú...

Aggódó tekintettel várt tőlem pár mondatot, nyilván, hogy jól vagyok, vagy csak egy köszi-t, de én nem tudtam semmit kinyögni.

- Hé te! Mit képzelsz? - rántott vissza MinJi nyivákoló hanggal. Alig bírtam megállni a lábamon a fejem miatt. Sajgott és zsibbadt egyszerre a világ pedig ugrált előttem. 

- MinJi - szólalt meg a férfi, kellemes és lágy hangon. Hangja édes dallamban csengett a szűk kis folyosón. - Megsérült. El kell vinni a gyengélkedőre.

- Dehogy kell - rázta meg fejét tagadóan. A férfi felé fordultam, és úgy állítottam a fejem, hogy a hajam eltakarja az arcomat. Meghajoltam előtte, ezzel némán megköszönve a kedvességét, és befutottam az öltözőbe. MinJi már át volt öltözve, én pedig felkészültem 6 kör büntető futásra, ugyanis épp akkor csöngettek be. Ilyen fejjel csak reménykedni merek, hogy az első lépésemkor elájulok, így megúszva a beírásokat.