Segíts! [Taehyung ff.] - Befejezett

20. - Taehyung válasza - Epilógus 2/2

§ Az élet, egy nagyon jó tanár azoknak, akik nem tudják mit kezdjenek velük. Én kivételt képezek, mivel nagyon jól elvagyok a mostani álláspontokkal! Az emberek ostobák, meglátnak, és egyetlen szavamra elterülnek az ágyon. Sose gondolkodtam rajta, hogy démoni létem ellenére miért vágyok emberi dolgokra. De amíg van alattam nő, addig nem is érdekelnek a részletek.

§ Egy ideje már feltűnt ez a lány, mivel folyamatosan könyörög, de még nem elég erős ahhoz, hogy megjelenjek neki. Igazából, felkeltette az érdeklődésemet. Az eddigi emberek nem olyanok voltak mint ő, pedig már láttam egy párat annyit elmondhatok. Ő csendes, mindent elfogad még azt is, ami nem tetszik neki, és sodródik az árral, mintha kötelező lenne. Nem akar vissza szólni az életnek, hogy ő nem ezt érdemli, inkább tűr, és szenved. Egy ideig ezt élvezetesnek találtam, de úgy tűnik a szadista hajlamaim tompulnak az évezredek alatt.

§ Megidézett. Még épp időben, különben felhasogatták volna. Abban a pillanatban, hogy átvettem az elméje felett az irányítást, bejutást kaptam a múltjába, mint mindenkinél, akinél eddig megfordultam. Keserű és fájdalmas emlékeket kellett végig néznem, és megfogalmazódott bennem egy kérdés, ami eddig még sosem. ,, Hogy lehet olyan ember még ép eszénél, aki ilyeneken ment keresztül?" Abból amit láttam, és azt amit tapasztaltam ezeknél a gyenge létformáknál neki már az orvosnál kellene ülnie, ő mégis kitart és küzd, holott az élet nem kegyes hozzá. ,,Miért?"

§ Teljesen más. Őt nem lehet elvarázsolni egyetlen szóval, nem fogad azonnal a bizalmába mikor én akarom, és nem igényli a társaságomat nap mint nap mint a többiek. Amit megszoktattak velem eddig a lányok, azt ő napról napra bontja le azzal, hogy velem van. Olyan érzéseket vált ki belőlem, amit még sosem éreztem. Meg akarom ismerni, segíteni akarok neki, vele akarok lenni. Miért vonzódom egy emberhez? Hiszen ők halandó törékeny lelkek, akiket csak kihasználni érdemes. De ő miért képez kivételt?!

§ Bántottam. Majdnem a puszta két kezemmel fojtottam meg az istenverte démoni vérem miatt. Nem mondhattam neki, hiszen még mindig túl ártatlan hozzá, de ha a szerződés alatt nem tudok testi kontaktust létesíteni vele, egy idő után a démoni énem átveszi az agyam fölött az irányítást, és öldöklésbe kezd. Ennek, ő volt az áldozata. Nem akartam minden nap gyötörni, hiszen semmilyen pozitív visszacsatolást nem kaptam afelől, hogy mikor hozzá érek az neki jó, így megkérdőjeleztem magamat, miszerint ,,jó az, ha ezt művelem vele?" és leálltam. De az élet beleszólt, hogy ezt nem tehetem, és bántottam. Bevallom, abban az időben mikor elmentem, több lányt is felszedtem. Mindegyik alattam végezte, mint régebben, de nem elégítettek ki. Egyik se volt olyan mint Jun. Mindegyik nőben őt kerestem, és elkeseredtem, hogy nem találom. 

Ám ő mégis megbocsájtott, és nem is hozta többet fel, mintha meg se történt volna. Lehet ő is kezd érezni valamit?

§  Elmentem tőle. Az alkunknak vége, nekem pedig tovább kellett állnom. Ki akartam törölni magamat az emlékeiből, de ő ragaszkodott hozzám. A legnehezebb dolog volt az életemben ott hagyni őt a szobában egyedül, utána pedig nem megjelenni előtte, mikor éjszakánként magányosan sírt. Igen, figyeltem, szinte minden percben. Még akkor is, mikor az esőben a templomhoz sétált könyörögni. Vissza akartam kapni, ezért lecsaptam rá.

§ Aznap, mikor nekem adta magát, én voltam talán a legboldogabb. A boldogság nem a pénz, a szex, vagy egy ajándék, hanem az, mikor megkaphatod annak a bizalmát, akiért élsz, és szeretsz. Nekem engedte meg, és most már csakis az enyém az egész lénye. Nevetséges, hogy ennyire kötődök egy emberhez, de nem tudok parancsolni magamnak. Nem hagyhatom ezek után el.

§ Mindenben támogattam. Megtanultam a földi élet szablyait, hogy úgy éljünk mint a normális párok, és minden napom boldog volt. Ő pedig ezt azzal hálálta meg, hogy megszülte a fiamat, aki ugyan olyan szép mint az anyja. Jun szerint rám hasonlít jobban, de a szemei kétségtelenül az övék.

§ Egy varázslatot kért tőlem. ,,Ne lássátok, hogy megöregszem és eltűnök, kérlek.. " Bár blöffölhettem volna, de varázslatot szórtam magamra és a fiamra is, hogy ugyan olyannak lássuk őt, mint amilyen most. Mondhattam volna, hogy én is megtettem, holott csak a fiú kapott belőle, de nem akartam becsapni. Kétségbe volt esve, hogy ha meglátom őt öregen már nem fog kelleni nekem, és elhagyom ő pedig egyedül marad. Tudtam, hogy nincs értelme bizonygatni az ellenkezőjét, így tettem amit kért. Örök fiatalságot adtam neki a szemünkben.

§ Jun sose volt követelőző. Kérhette volna, hogy kössem össze az életét az enyémmel, de nem tette. Nem volt kapzsi, elfogadta, hogy neki ennyi jár, ő ennyit kapott. Bár sokszor mondta nekem sírva, hogy nem tudja, hogyan hagyjon itt engem, mert fél, hogy a halál után is van fájdalom, és egész nap csak sírni fog miattam és a hiányomtól, de én mindig próbáltam lelket önteni belé, holott én is el voltam keseredve. Nekem az életem nem ér véget soha, és abban a tudatban kell majd bolyonganom az örökké valóságon túl is, hogy a lány, akit szerettem, aki megváltoztatott és boldoggá tett, már nincs velem. De amíg a karjaimba zárhatom, nem gondolhatok erre, mert az kihatna rá is.

§ Van nálunk egy törvény, ami minden fél-démon gyereken előjön. Mivel egy erős démon, és egy gyenge ember keveréke, nem lehet ő is teljes, mint én. Vagy örökké él, de nincs ereje, vagy erőt birtokol, de az élete egy emberével lesz egyenlő. A fiamnak nincs semmilyen különleges tudása, de olyan mint én. Velem marad örökre, hiszen halhatatlan. Jun-t látom benne, ezért a hiánya tűrhető, ugyanis itt hagyott minket. Küzdött az életért, ezt tudom, mivel utána néztem egy ember meddig él, ő pedig átlagon felüli életkort élt le. Mikor meghalt az a szó amit utoljára mondott ki beleégett a lelkembe, és minden nap hallom felcsendülni magányos szívemben.. ,,Szeretlek"

§ A fiamnak sokszor meséltem az anyjáról, ahogy Jun-nak is, mikor még élt, hogy miért nem nő. A démonok nem olyanok mint az emberek. Mi még a 100. életévünkben is gyerek testbe vagyunk zárva, és csak utána fejlődünk tovább. De nem telik el úgy nap, hogy ne mesélnék neki valamit az anyjáról. Biztos vagyok benne, hogy mikor majd megdicsérik ezt a remek gyereket, én büszkén fogom elmondani, hogy egy ember az anyja. Ez nem szégyen, és aki így gondolja, az ne is jöjjön a közelembe.

Sokszor leviszem őt, a sírhoz, de még nem érti, miért nem találkozhat újra az anyjával, miért nem zárhatja a karjaiba, mint régen. Mindig azt mesélem el neki ilyenkor, amit még Jun mondott nekem a keresztanyja halálakor. 

,, Mi mind leesett csillagok vagyunk, akiknek egy nap vissza kell térnie. De én leszek a szemedben a legfényesebb, hogy mindig megtalálj, ha kétségeid vannak. Sose leszel egyedül, mert én onnan mindig látlak és vigyázok majd rád".  

Ő volt az első, és utolsó szerelmem az életemben.