12. - Azon az éjszakán

3.1K 257 2
                                    

Úgy szorítottam magamhoz mintha meg akarnám fojtatni. Bármennyire is akarom beadni magamnak az ellenkezőjét, hiányzott. Mondjuk ez a belépője nem, de az, hogy így megöleljem az nagyon is.

- Jun - hallottam meg zavarodott hangját. - Ne haragudj - zárt a karjai közé. - Bocsáss meg én.. - megráztam a fejem, hogy hagyja abba. Nem, nem haragudtam. Mondjuk ezek után felkeresek egy orvost, de nem neheztelek rá. A mostani viselkedéséből leszűrve az nem saját maga volt, aki az előbb azokat mutatta. Lehet történt valami ami miatt kikelt magából.

Elengedett és azzal a lendülettel ismét eltűnt ám előtte még láttam annyira, hogy fájdalmasan a fejéhez kapott. Remek, ma sem tudom megkérdezni hol volt eddig. Feladtam a továbbiakat és megpróbáltam aludni. Mivel szombat van - mert már jócskán elmúlt éjfél -, nyugodt szívvel vártam, hogy álmos legyek.

Ez így is lett. Kb hajnali kettő fele aludhattam el, és majdnem délig aludtam ami miatt keresztanyu azt hitte beteg lettem. Egész nap takarítottunk egy kis klasszikus zeneválogatásra amit az interneten találtunk.

Olyan fáradt voltam, hogy az valami hihetetlen de legalább ez a nap is elment. Megérte megvárni a végét mivel miközben én próbáltam lesikálni a csempére ragadt isten tudja milyen foltot keresztanyu rendelt sütit, ami pontban akkor jött meg mikor letettem a seggem a kanapéra.

Kaja után fáradtan elvonult kemény két percet olvasni, amíg be nem aludt. Leoltottam nála a villanyt, és betakartam nehogy megfázzon, mivel az ember ha alszik lehűl a teste. Már amelyiknek.

Amilyen jól aludt keresztanyu én annyira nem tudtam megint. Sajgott a fejem, de szerencsére nem annyira, hogy úgy érezzem kellellene valami. A plafont néztem amit a kintről bejövő utca fénye engedett látni valamennyire, és most először voltam úgy el magamban, hogy nem kattogtam semmin. Viszont az is megerőltetőnek tűnt számomra mivel megnyaltam a szám szélét és majdnem felsikoltottam annyira fájt.

Kicserepesedett olyan száraz volt. Nyeltem egyet, de a nyálam nem nagyon akart újra termelődni ezért olyan érzetet keltett a torkomban mintha tele lenne vattával. Ki kell mennem egy pohár vízért.

Kinyitottam az ajtómat de rögtön elfogott a borzongás. Keresztanyu elfelejtette bedugni a kis halvány jelző lámpát. Eddig sose csinált ilyet, miért pont most?! De hülye vagyok, hiszen az előbb aludt el, mikor is tehette volna meg.. én basztam ki magammal.

De nem volt mit tenni, muszáj kimennem mert kiszikkadok, sőt mindjárt megfulladok. Nagyon kimért, lassú léptekkel közeledtem a konyha felé. Nem akartam neki menni semminek. Sötétben ijesztőbb és fájdalmasabb ha belerúgsz valamibe. Ezt leszámítva az akcióm közben kétszer felkenődtem ugyan arra a fa oszlopra egyszer a kezemmel utána meg rögtön a kis lábujjammal.

Ahogy egyre közeledtem a csap felé komolyan átértékeltem azt a barmot, aki úgy épített egy konyhát, hogy az egyetlen villany kapcsoló a mosogató felett van. Elnyúltam a poharak felé, de a hideg üveg helyett egy meleg kéz fogadta remegő ujjaimat. Össze kulcsolta enyéimet a sajátjával, majd közelebb lépett. Csupán csak a hallásomra és a megérzésem által alkotott összképre tudtam hagyatkozni, a szememet az istenért se nyitottam volna ki. Másik kezével hallottam, hogy kinyitja a szekrényt, elővesz egy poharat majd megtölti vízzel. A szabad kezével a számhoz rakta a poharat, a másik karom  továbbra is a levegőben fogva tartotta én pedig engedelmesen ittam közben.

Amilyen szerencsétlen vagyok az utolsó pár kortynál túl nagy hévvel akartam nyelni így kifolytak a cseppek a szám széléről, le az arcomra. Letette a poharat én pedig vártam. El kellett volna szaladnom tőle és visszamennem aludni. Ehelyett hagytam, hogy ajkai egyre közelebb érjenek hozzám, majd egyenesen az államhoz érjen. Lecsókolta a vízcseppet, nyelvét azon a vonalon ahol lecsordogált az ital felvezette végig, egészen a szám széléig. Ott várt egy kicsit, majd ajkát nekem nyomta.

Nem húzódtam el, mert nem is tudtam volna. Megmozdította száját ezzel egy időben szabad kezét a derekamra fonta és magához ölelt. Másik kezemet a mellkasom elé húztam, hogy ne legyen teljes az érintkezés de nem sokra mentem vele. Kicsit elhúzódott tőlem én pedig már voltam olyan állapotban, hogy a bódultság felülkerekedjen a félelem érzetemen és kinyitottam a szemem. Felvezettem a sötétségtől még sötétebb árnyékán a tekintetem egyenesen az ő vörösen izzó szemébe. Valaki azt gondolná, hogy a korom feketeségben két piros pont ijesztő lehet. Régebben az a személy én voltam.

De most, aki félne tőle, biztos még nem látott ilyen megbánással teli szemeket. Nem tudom, hogy megjátszotta, vagy az erejét használta és hamis érzelmeket szorított a szívembe de valamiért elfogott a borzongás. Lehet, hogy hamar ítéltem? Lehet, hogy akkoriban még nem fogta fel annyira egy élet komolyságát és most már bánja, csak nem mondja? A szeme ezt sugallta. Mivel nem tettem semmit lejjebb csukta pilláit. Szerintem az ajkaimat nézte és ismét rájuk tapadt, ezúttal kicsit követelőzőbben. Éreztette velem, hogy itt van, és még mindig éreztem azt a dominanciát, hogy ezt csak ő teheti meg. Biztos vagyok benne, hogy azért csinálja, hogy érezzem.

A mérhetetlen boldogság mellett ott volt a keserű gondolat is, hogy mindez csak színjáték. Azért teszi, hogy ne haragudjak rá, hogy jobb kedvvel tudjon holnap ismét rám tapadni. Hiszen ő nem szerethet egy embert, neki csak egy röpke 80 év leszek ha addig meg nem halok vagy meg nem töröm az egyezséget. De ott, abban a pillanatban nem érdekelt ez a dolog. Tetszett a helyzet még akkor is ha száz százalékosan biztos voltam abban, hogy ezt meg fogom bánni, és sokáig fogok sírni miatta.

Elengedte kezem és lecsúsztatta a másikhoz, hogy össze tudja a hátam mögött kulcsolni ujjait, homlokát pedig az enyémnek nyomta.

- Nem akartalak bántani - suttogta mély hangon ami belepte a sötét konyhát.

- Tudom - bólintottam. - De jössz nekem egy magyarázattal. Majd holnap. - Most ő bólintott és megfogta a kezemet, hogy bevezessen a szobába. Bátran lépkedtem mögötte, tudtam, hogy ő jól látja merre halad. Megvárta míg lefekszem, és betakart de a kezem továbbra is fogta.

- Megvárom, még elalszol - mondta és leült a földre az ágy mellé. Nem értem, miért nem mellém feküdt, hiszen annyi mindent csinált már. Nem hiszem, hogy ez lenne a legdurvább. De ha neki így jó, akkor én nem szólok bele. Inkább hagytam, hogy elnyomjon az álom. 

Segíts! [Taehyung ff.] - BefejezettWhere stories live. Discover now