Segíts! [Taehyung ff.] - Befejezett

18. - Hitesd el

Amennyire lábaim engedték szaladtam a buszmegállóba, hiszen a kórház a város másik szélén van. Kiérve az utcáról mikor fordultam volna rá a másik útra ami már kissé forgalmasabb egy kéz fonódott a derekamra és lebegni kezdtem. Sikítottam egyet és a személy nyakába kapaszkodtam aki történetesen Jimin volt. Úgy szorítottam, mintha meg akarnám ölni, és nem voltam tőle messze.

- Ne félj, nem ejtelek le. Elviszlek így mégis csak gyorsabb. - most köszönetet kellene mondanom? Nem kértelek erre, de a körülmények miatt nem szólok be inkább bólintottam és becsuktam a szemem, hogy gyorsabban vége legyen. Az egyik fa tövében landoltunk és amint a lábaim szilárd talajt fogtak rohantak be a kórházba egy orvost keresve.

A portán rögtön letámadtak, hogy ki vagyok de amint elmondtam útba igazítottak. A lift helyett a lábaimban bíztam jobban, hogy gyorsabban felvisznek és megkerestem a szoba számot. Lenyomtam a kilincset és berontottam a szobába ahol egy doki épp felmérte a mérő műszer adatait ami az ágy mellett volt.

- Ön... a keresztlány? - pillant a papírjaira én pedig bólogatok neki mert megszólalni nem tudok annyira zihálok.

- Mi van vele? - sétálok mellé. Nincs magánál, és lélegeztető van az arcán..

- Nos, a vérkép még nem érkezett meg, de szerintem enyhe agyi infarktus.

- Enyhe? - kérdeztem vissza. - Az azt jelenti, hogy nincs nagy baj ugye?

- Nézze.. - jött mellém, hogy szemtől szembe tudjunk állni. - Orvos vagyok, nem fogok hazudni. Az állapotával nem lenne baj, de egy vérrög elzárja az egyik eret a fejében így nem kap rendesen levegőt. Ezért van most a gépre kötve. Mindent megteszünk, hogy megmentsük, de előtte meg kell várnunk a vérképet. - miért az min tud javítani? Ha már most tudja mi a baja minek az a kurva vérkép? - Ha gondolja itt maradhat a látogató idő végéig, hamarosan újra bejövök. - majd kikerült, és kiment. Leültem az ágy mellett levő székre és meredten bámultam magam elé.

- Mit csinálsz itt? - fogtam meg a kezét. - Neked a konyhában kellene lenned otthon... nem hagyhatsz itt te is! Te voltál az aki... megígérte nekem, hogy... - nem tudtam befejezni annyira össze szorította a gyomromat a görcs. A szüleim temetésén mikor kicsi voltam ő volt az, aki magához ölelt, és azt mondta, hogy ő nem fog elhagyni.

Kicsivel később mikor újra tudtam mozogni és a könnyeim is elapadtak legalább annyira, hogy lássak valamit nyitottam egy ablakot, hogy friss levegő jöjjön be. Ha ő is itt hagy... elvesztem. Nélküle egyedül maradok, és ami a legrosszabb nevelő szülőkhöz kell majd mennem.

- Nos.. - jött be az orvos két óra múlva. Annyira telenyomtam a fejem baromságokkal amik eszembe jutottak, hogy észre se vettem az időt. - Az eredmény szerint egy műtéttel meg lehetne oldani ezt a helyzetet de..

- De?! - léptem az orvos elé.

- De elég kockázatos. Ha jól látom, a keresztanyjának van egy elég komoly gyógyszer allergiája, és mi műtét közben azokkal dolgozunk.

- Nem lehetne mással.. - érzem, hogy a tüdőm ismét remegni kezd, és még egy szó kell, hogy megint eltörjön a mécses.

- A kollégáim éppen ezen dolgoznak. Felhívunk más kórházakat hátha ők más technikával dolgoznak, de ez eltart egy darabig. Azt ajánlom menjen haza, és holnap jöjjön vissza addigra biztos vagyok benne, hogy találunk megoldást.

Lassan ballagtam le a lépcsőn. Mintha halál hírt hallottam volna, úgy éreztem magam. Kiérve észre vettem a nagy fekete felhőket, amik közeledtek a kórház felé. Felszálltam az első buszra, ami jött, és elballagtam a házunk előtt. Nem tudom Jimin hova tűnt, de hálás vagyok neki, hogy nem kísért haza.