Segíts! [Taehyung ff.] - Befejezett

4. - Segíts

Felvettem a pólómat és egy zsepivel letöröltem a már félig rászáradt vért a fejemről. Bekötöttem a cipőmet és kinyitottam az ajtót, hogy megkeressem a tanárt, aki valószínűleg kint várja a későket. Jelen pillanatban én vagyok az egyetlen késő.
Ám mikor elfordultam megint szembe találkoztam vele. Kezei és lábai össze voltak fonva, lehajtott fejjel várt, miközben hátával a falat támasztotta.

- Oh, megjöttél? - fordult felém, mikor meghallotta a cipőm tompa surlódását a kövön.

- Mennem kell órára - suhantam el mellette. Ő úgy gondolta, nem kell mennem, ezért a kezem után nyúlt, és visszahúzott. Ilyet még életemben nem éreztem. Nem a karomat, nem a csuklómat, hanem a tenyeremet fogta közre ujjaival és állított meg, gyengéden.

- Nem kell. Szóltam a tanárnak, hogy elkísérlek a gyengélkedőre. Hiszen vérzik a fejed - vitte feljebb hangját - Még csak az kéne, hogy elájulj.

- Ne foglalkozz az ilyenekkel - kértem, de közben folyamatosan próbáltam kihúzni kezemet az övéből, amit nem engedett. Elég akaratos.

- Mint osztályképviselő, ez a dolgom. Figyelni és vigyázni a nálunk kisebb osztályokra - lassan magához húzott és elindult velem kézen fogva fel a lépcsőn.
Osztályképviselő... akkor ő az a fiú a  2-B-ből, Park Jimin!

Elmagyarázta a nővérnek mi is történt, illetve ő mit látott, mivel én nem nyitottam ki a számat. Csak a padlót bámultam, némán. Leültetett az ágyra, félre húzta a hajamat és valami vattaszerű dologgal amit belemártott a tömény fertőtlenítőbe letörölte a seb körüli vérmaradványt. Rezzenéstelenül tűrtem minden mozdulatát. Nem mondom, iszonyatosan csípett. Szerintem ott haltam volna meg, ha a sebbe is belenyomja de szerencsére arra cssk krémet tett, ami nem fájt. Rakott rá egy sebtapaszt majd a kezembe nyomta a felmentést a mai tesi óráról. Felálltam, és megköszönve az ellátást kimentem a szobából.

- Nem vagy valami beszédes - állapítja meg a nyilvánvalót a még mindig utánam koslató férfi.

- Minek beszéljek, ha úgyse hisz nekem senki? Oda adom ezt a tanárnak - lengettem meg s kezemben levő papírt. - Köszönöm, hogy.. amit értem tettél. - Mielőtt válaszolhatott volna lefordultam a lépcsők felé.
A tanárnak természetesen az volt az első kérdése, hogy mi történt, de én csak csendben oda adtam az igazolást és elkezdtem mesélni neki, hogy a küszöbből hanyagul kiálló csavarban botlottam meg és vertem le fejjel a szekrény alsó lakatját. Szerencsére hazudni nagyon is jól tudok, mivel mindezt olyan komoly arccal mondtam, képtelenség nem elhinni. Az évek alatt MinJi miatt ez a képességem - mert most már lehet annak hívni -, rettenetesre kifejlődött. A papnak is simán hazudoznék mindenről mindent, ha arról lenne szó. Bár arra még nem került sor, és remélem nem is lesz rá okom. Egyetlen egy embernél fáj az, ha arra kényszerülök, hogy hazudjak. A keresztanyámnak. Ő mindig őszintén beszél velem, elmondja, ha baj van de én egy kétszínű személy vagyok, aki meg sem érdemli, hogy egy ilyen kedves ember neveljen.

Utolsó óránk töri volt, bár nem tudnám elmondani mit vettünk. Végig kifelé nézelődtem. Az őszi idő miatt egyre kevesebb a levél a fákon. Lassan elő kellene szednem a szekrényből a kabátomat, de előtte meg kellene varrnom, mivel valaki azt is kiszakította..

Az egyetlen jó a suliban, hogy hátul ülök, így a tanár nem veszi észre mit csinálok. Sose vettem elő óra közben a telefonomat, beszélni se tudok senkivel viszont rajzolgatni vagy gyönyörködni a tájban annál inkább. Össze pakoltam a cuccomat a táskámba, hogy kikerülve a sorok között pletykálkodó tömeget elindulhassak haza. A pontos megfogalmazás, az ,,el akartam indulni" haza. MinJi két barátnője - akik mindig vele vannak -, hirtelen mellém kerültek, belém karoltak és kényszerítettek, hogy a hátsó ajtó felé menjek. Nem lepett meg a személy, akihez vonszoltak.

Amint meglátott, megfogta a mellkasomnál össze húzott blúzomat és nagy erővel a falnak csapott. Nyikkantam egyet a hirtelen rám törő fájdalomtól. Nem adott időt gondolni, ugyanis még egy pofont is lekevert, amitől a földre kerültem. Hogy mekkorát tud csapni azzal a vékony kis kezével! Ki se nézné az ember. Vagy lehet én vagyok ehhez túl gyenge...

- Te! Milyen jogon akarod elvenni tőlem Jimin-t? - Miről beszélsz? Fültanúja voltál ahogy ő maga mondta saját belátására bízva, hogy el kell mennem oda vele. Miért én vagyok a hibás?

- Ő csak a munkáját végezte. Nem akarok tőle semmit - néztem fel rá, de nagy hiba volt. Megláttam ujjai között egy kést, ami inkább hasonlított egy sniccerre. Hallottam, ahogy kattogtatja, egyre jobban kitolva a pengéjét. A szívem nagyot dobbant, minden lépésénél nekifeszült a mellkasomnak. Ki akart szakadni félelmében

- Nem kérdeztelek. Erősebbet kellett volna löknöm, hogy el is ájulj! De ne aggódj - nevetett fel - Most elintézlek, hogy hetekig ne gyere suliba. - Könyörgök, középiskolába járunk, miért kell ezt csinálni? - Miért nem tudok felkelni és elfutni, hogy ne érjenek utol? Miért nem tudok... kiállni magamért? Miért kell úgy bánni velem mint a kisgyerekek egymással? 

Leguggolt elém, a kés tompa végét végighúzta a nyakam és a kulcscsontom vonalán. Arcán ördögi vigyor húzódott, kijelölte magának, hol akarja felhasítani a bőrömet, ami már túlment egy határon. A könnyeim miatt nem láttam semmit tisztán, így elnéztem tőle, hogy ne lássam a beteg arcát.
Ekkor vettem észre egy a lányok mögött álló férfit, aki semleges tekintettel nézett felénk. A démon rezzenéstelen arccal fürkészte erőtlen valómat és úgy állt ott, mintha várna valamire.

Mivel MinJi jobb kezes pont láttam a szemem sarkából, ahogy felemeli a kezét, ezzel is nagyobb lendületet adva a karcolásoknak amik várnak rám. Egy apró kuncogást engedett el abból a nagy szájából, ami végleg megtört.

Egyenesen a férfira meredtem, mélyen bele néztem a szemébe, ahogy ő is az enyémbe. Hagytam, hogy egy könnycsepp leguruljon az arcomról. Teljesen megszűnt a világ, csak őt láttam, az egyetlen menedékemet, ahova futhatok, aki megmenthet.

- Segíts...