Segíts! [Taehyung ff.] - Befejezett

5. - Feltételek

Nem hittem benne, hogy meghallja erőtlen kérésemet. Becsuktam a szememet és vártam a fájdalmat, ami nem következett be. Hirtelen láncok hangját hallottam meg, mintha a fejemben csörögnének és a szívem belesajdult a szorításba. Olyan érzésem volt, mint mikor fojtogatnak, de ez sokkal több volt annál. Valami földöntúli.

A testem magától mozgott. Elfordítottam a fejemet így a kés vissza pattant a kemény falról ezzel komoly fájdalmakat okozva MinJi kezének aki felkiáltott. Felálltam és közelebb léptem hozzá. Rémült tekintettel nézett rám, mintha nem is engem látna.

- Hagyjál békén, mert legközelebb nem úszod meg ennyivel! - mondtam az össze zavarodott lánynak. Visszamentem a folyosón át, ki a suli másik oldalára ahol a kapu volt. Nem értem mi történt. Mintha a testem és az elmém két külön életet élne, én pedig egy harmadik személyként lennék jelen. És bár érzem magam, nem én parancsolok. Rettentő ijesztő ahogy a lábaim saját maguktól közelítik meg a kijáratot. A könnyeimet se tudom letörölni ugyanis a kezem sem engedelmeskedik nekem.

Amint kiléptem jobb oldalon ott volt a férfi aki elvileg megmentett. Elém állt, és csettintett egyet, majd előre lépett és kinyújtotta a karját felém. Amint meghallottam a kis hangot amit az ujjaival idézett elő a fájdalmas szorítás elhagyta a testemet ahogy az erőm is és tehetetlenül omlottam a karjaiba. Éppen, hogy csak egy pillanatra hunytam le a szemem amíg újra veszek egy nagy levegőt amivel csillapíthatom a légszomjamat, a kinti szellő eltűnt és a helyébe állott levegő került.

Mikor újra kinyitottam a szemem.. nem hittem neki. Ott voltam a szobámban még mindig a démon karjai között aki mintha minden rendben lenne letett fekve az ágyamra ő pedig mellé ült a földre. Nagy nehezen felnyomtam magam ülésbe és a mellettem levő ablak egyik oldalát kinyitottam, hogy engedjek némi friss levegőt, mert ez kibírhatatlan.

Tudtam, hogy nem halogathatom tovább, így a falnak dőltem, török ülésbe húztam a lábamat és most először ránéztem az előttem ülő férfira aki kezével a fejét tartotta.

Senki se hinne nekem, ha rá mutatnék és elkiáltanám magam, hogy démon. Úgy nézett ki, mint egy ember, sőt tovább megyek, olyan arca volt, mint egy Idolnak. Dehát mit várok...

- Szóval... ez így lenne? Te megszállsz és segítesz nekem, én meg cserébe... - pislantottam kettőt és fújtattam egyet bólintva, ezzel kimutatva, hogy nem fogom kimondani amit ő mondott nekem.

- Nem lenne - válaszolt és kihúzta magát. - Így lesz - felvontam a szemöldökömet és kérdőn néztem rá. - Azzal, hogy segítséget kértél megpecsételted a szerződést közöttünk.

- Mi?! Ez nem...... - néztem el tőle. - Nem is tudtam, hogy így kell, a helyzet kívánta meg, hogy könyörögjek! - Végül is nem könyörögtem csak annyit mondtam, kértem.. hogy segítsen.

- Fair vagy sem, ez va, nem lehet ellene tenni semmit. Mostantól kötelességem megvédeni téged, neked pedig kötelességed utána engedelmesen megtenni amit mondok neked. - Tudom, hogy arra gondolt. Ráadásként mondata után megnyalta alsó ajkát és vigyorogva nézett tovább. 

- Drágám van egy - tör be keresztanyu a szobába de szemei duplájára tágulnak mikor megpillantja a betolakodót. A férfi felemeli a kezét és egy fél kört húz a levegőben a keresztanyám feje körül legalább is az ő szemszögéből. Szemei elködösültek egy pillanatra majd megrázta a fejét. - Bocs, hogy zavarok csak meg akartam kérdezni, hogy van e zöld tollad. Rám jött az alkothatnék - kezdett el táncolni ami felcsalt egy halvány mosolyt az arcomra. Belenyúltam a táskámba és kivettem a tolltartómból a kért eszközt majd a kezébe adtam. Amint becsukta maga mögött az ajtót szúrós szemekkel néztem a most már az ágyamon ülő férfira.

- Ne aggódj. Csak megváltoztattam az emlékeit, hogy ne kezeljen idegenként. Én vagyok a szomszéd srác, ahogy az eredetileg is indult. - tárta szét a karjait mintha ez egy olyan jó dolog lenne de nekem nem tetszik, hogy a keresztanyám fejében kotorászik.

- Ez nekem sok.. - ráztam meg a fejem. Innom kellene valamit.. vagy aludni. 

- Pedig még el se kezdtem - húzza perverz vigyorra a száját. Felhúztam magam elé a lábamat és átkaroltam a kezemmel. - Ne aggódj - nevetett egy jóízűt a tettemen ami még jobban zavarba hozott. - Kilométerekről érződik rólad az ártatlanságod. Nem fogok neked ugrani. Még. - Hűha, most köszönetet kellene mondanom? Amúgy is, hogyan hihetnék neked, aki most is miközben ilyeneket mond olyan szemekkel bámul rám mint aki menten felfal.  - De azért.... - mászott közelebb hozzám lassan - Nem árt, ha időben elkezdjük - becsuktam a szemem mivel a feje veszélyesen közel került az enyémhez. Mibe keveredtem?