Türelemjáték |Befejezett|

10. Fejezet - Próbarandi

A tegnapi sétám az éjszaka leple alatt fele ennyire sem tűnt ijesztőnek, mint ma hazamenni a suliból. Mivel Krisztián már nem jelentett rám veszélyt, a barátaim kattanása, hogy mindenáron hazakísérjenek, megszűnt. Így egyedül vágtam neki a nagyjából húsz perces útnak, aminek a felétől úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Hálát adtam volna a sorsnak, ha nálam lett volna a biciklim, amivel se perc alatt megtettem volna az utat. De mivel jobban szerettem a reggeli sétákat, mert úgy éreztem, ez ébreszt fel igazán, mindig gyalogoltam a suliig.

Időnként megtorpantam néhány pillanatra, és hátranéztem, vagy az út túloldalára, de semmi különöset nem vettem észre. Unalmas, bár gyönyörű kisvárosi környezet, szépséges házakkal, rendezett kertekkel, utcán játszadozó gyerekekkel, kedves szomszédokkal. Sehol egy rossz külsejű pszichopata, aki követne.

Paranoiássá váltam volna? Nem lepne meg, ha csupán beképzelném, hogy figyelnek. Ádám csapattársa épp elég szart zúdított a nyakamba az utóbbi két hétben, ami simán előhozhatta belőlem, hogy túl óvatos legyek. Ráadásul még mindig zaklatott voltam a volt barátom hirtelen felbukkanása miatt, amit azóta se osztottam meg még senkivel. Nem volt rá alkalom.

Fellélegeztem, mikor végre a kapuhoz értem, bár a rossz érzésem nem múlt azután se, hogy beléptem a házba. Volt nagyjából egy órám, mire Josh is hazaérkezik, péntekenként kivételesen én voltam, aki hamarabb végzett. Hozzáláttam a háztartás körüli teendőknek, Linda a hétvégére nem fog hazajönni, így a bátyámra és rám hárult a mosás, a takarítás, és ahogy a szinte üres hűtőt elnéztem, a bevásárlás és a főzés is.

Bedobtam egy adag színes ruhát a gépbe, majd nekiláttam a mosogatásnak, és felporszívóztam a nappalit. Nem akartam Joshnak túlzottan kedvezni azzal, hogy én végzem a munka nehezét, de legalább lefoglaltam magam, így nem koncentráltam annyira az egyedüllétemre. A teregetéssel is elkészültem, mire a bátyám megérkezett.

- Szia, hugi - nyomott egy gyors puszit a fejem búbjára. - Nem leszek itthon este, tartod a frontot? Kicsit rendbe kéne szedni a lakást, anya jön hétfőn, addig patentül ki kéne ganéznunk.

Szerettem volna azzal dicsekedni, hogy már nekiláttam a teendőknek, de nem hagyott nyugodni a legelső közlendője. Egyedül kéne maradnom a lakásban egészen reggelig?

- Hol leszel?

- Randim van, és ha jól értelmeztem a jeleket, ma nem a saját ágyamban alszok, ha érted, mire célzok - vigyorgott. Normál esetben minimum egy flegma arckifejezéssel reagálnék az ilyesmire, de most csak mélyebbre süllyedtem az elkeseredés képzeletbeli futóhomokjában, mivel így már biztos volt, hogy magamra hagy.

- Mikor indulsz?

- Fél hét körül, addig rendbe szedem magam. Nyugi, a házimunkában is segítek, csak muszáj lepihennem kicsit - vette az irányt a szobája felé.

Rendes volt tőle, hogy nem hagyna rám mindent, de valószínű el tudnám intézni, hogy a lakás minden centimétere kristály tisztán ragyogjon. Ugyanis, ha nem lesz társaságom, képtelen leszek elaludni éjszaka, így tuti megcsinálnám. Felhívtam Tiát és Vanessát, hátha át tudom csábítani őket magunkhoz, de mindkettejüknek volt már más programja.

Ádám telefonszáma felett időztem egy darabig, több okból is. Bár tegnap hagytam neki üzenetet, miután hazaértem, előtte mégis hisztisen viselkedtem, így nem tudtam, mit szólna hozzá. Különben is, nem félreérthető? Áthívok aludni egy fiút az üres házunkba... Más viszont nem jutott az eszembe, hármójukon kívül senkivel nem voltam olyan viszonyban. Szóval vagy vállalom, hogy esetleg kínos lesz, vagy itt leszek magamban, azon aggódva, vajon áll-e kint valaki a ház előtt, aki csak arra vár, hogy kitegyem innen a lábam, hogy azután ki tudja, mit csináljon velem. Tárcsáztam Ádámot, és fénysebességgel kezdtem hadarni, amint meghallottam a hangját.