Türelemjáték |Befejezett|

21. Fejezet - Ami Leila és Justin közt történt

Félálomban tapogatóztam Ádám után, de nem volt sehol, amire felriadtam. Nem tudom, mennyit aludhattam, arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán elaludtam. Feltápászkodtam és kivánszorogtam a szobámból, azt remélve, talán Ádám most készül menni, és még itt találom.

Kilépve sajnos nem fogadott semmi más, mint a sötét nappali.
Mielőtt a csalódottság eluralkodhatott volna rajtam, ránéztem az üzeneteimre. Ádám írt is, de csak annyit, hogy sajnálja, de mennie kellett. Legalább megindokolhatta volna, hogy miért.

Beszélni akartam Joshsal, de a ház túl csendesnek hatott ahhoz, hogy itt legyen. Biztos voltam benne, hogy egyedül voltam, ezért előkaptam a telóm, és tárcsáztam a számát. Nem vette fel. Próbáltam megint, újból semmi. Ez tőle meglehetősen szokatlan volt, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Felhívnám én Ádámot is, de ki tudja, hol jár. Lehet épp a barátnőjéhez tart... Ettől a gondolattól összeszorult a gyomrom. Nem tudtam felfogni, hogy tényleg megtettem azt, amit, annak ellenére, hogy ez a lány végig ott volt a háttérben. Persze azt akartam, hogy Ádám többnek lásson, de a saját elveimmel mentem így szembe. Nem akarok osztozni, ezt neki is megmondtam. Közben viszont meg akarom szerezni, és ahhoz elengedhetetlen, hogy néha a tudatomon kívülre zárjam ezt a lányt, és úgy tegyek, mintha nem létezne.

Fájt az is, hogy nem jelentek annyit, hogy feladja őt értem. Miért olyan különleges neki? Bár ki tudnám deríteni...

Akkor jöttem rá, hogy valójában simán megtehetem. Behívtam Ádám Facebook profilját, és rögtön az ismerőskeresőt céloztam meg. Emma... Egyszer már láttam őt, ha száz Emma nevű ismerőse is van, akkor is megtalálnám azt, aki nekem kell.

Néhány kidobott találatból két perc alatt meg is lett. Szerencsémre elég nyilvános adatlapja volt, szinte semmi nem volt, amit ne közölt volna magáról, özönlött róla az információ. Ezer meg ezer kép, különböző úszóversenyekről, még Ádámmal közös képet is találtam, és bár kicsit régebbi volt, így is megviselt ezt látni.

De ami igazán lényeges volt... az iskolája. Egy az egyben ugyanaz az intézmény, ahol én tengetem cserediáknapjaimat, és ahova ezentúl úgy érzem, többet fogok járni majd, nem is akármiért. A bizalmába kell férkőznöm, és már tudom is, hogyan kezdek hozzá.

Ám a tervszövögetésem itt abba is maradt, megzavart a kicsapódó bejárati ajtó, az ezt követően felkapcsolódó villany és Josh hangos léptei. Nem lettem volna a padló helyében, a bátyám úgy lépdelt rajta, mintha legalábbis azt akarta volna, hogy beszakadjon alatta. Baromi dühös volt, piros volt az arca, amit eltorzított a benne lévő harag.

- Josh, mi van? - tettem zsebre a telefont, és siettem hozzá.

- Hogy mi van... hogy mi van?! - kiabálta a másodikat. - Elmondom én neked, mi van. Kizavarsz innen, hogy kettesben maradj ezzel a mocsokkal, én itt hagylak, mert bízom benne, hogy nem csinálsz hülyeséget, de a környéken maradok, ha baj lenne. Aztán küldesz egy sms-t, hogy minden rendben, megnyugszom, elindulok Nessához.

- Ebben mi olyan dühítő? - néztem rá értetlenül.

- Még nem fejeztem be - gúnyolódott. - Hazajövök, nincs itt senki, csak egy kibaszott póló, meg egy szétcseszett kanapé. Rohanok a szobádba, hátha még meg tudom akadályozni, hogy hülyeséget csinálj, de benyitva csak azt látom, hogy te alszol, Ádám pedig készül lelépni.

- Semmi olyan nem történt, ami...

- Ó, szóval semmi - vágott cinikusan a szavamba. - Tehát a szopás neked semmiség. Mindennapi rutin.

- Hogy?! - Ezen már én is felhúztam magam. Semmi köze az ilyen dolgaimhoz, és akkor sincs joga sértegetni vele, ha ezek szerint Ádám elmondta neki.