Türelemjáték |Befejezett|

33. Fejezet - Kéz a kézben

Ahogy sejtettem, a zombi üzemmód bekapcsolódott reggel, és egészen addig nem múlt el, amíg ki nem léptem a házból, hogy a friss levegő segítsen a helyzeten. Ádám a kapuban várt türelmesen, nem nyomta meg a csengőt korábban. Talán Joshtól tartott, vagy nekem akart elég teret hagyni, hogy kényelmesen elkészülődjek. Egy minimális sminkelésre sem volt energiám, de a fiúnak látszólag nem tűnt fel, hatalmas mosollyal köszöntött, majd hosszan megölelt.

- Ennél jobban nem is kezdődhetne a napom - mondta vidáman.

- Hát, én még tudtam volna aludni - dörzsölgettem a szemem. Ádám csak nevetett azon, hogy elrontottam a romantikus pillanatot, megfogta a kezem, és útnak indultunk.

- Kérdeznék valamit, de ne akadj ki - kérte.

- Ugye tisztában vagy vele, ha így vezetsz be valamit, már azelőtt kiborulnak az emberek, mielőtt feltennéd a kérdést? - ráncoltam a homlokom, mire ő megadóan elmosolyodott.

- Mit szólnál, ha így indítanánk minden hétköznapot? Tudom, már csak fél hét van a suliból, aztán szünet, de azután bedarál minket a napi rutin. Mindkettőnknek edzése van, én dolgozom, és nem akarom elvenni azt az időt, amit a barátaiddal töltenél. Viszont szeretnélek látni minden nap. Vagy ez túl sok?

- Uh, szóval te ilyen tapadós vagy igazából? - El akartam viccelni a dolgot, a nagyobb hatás kedvéért a kezem is kihúztam az övéből, de ahelyett, hogy Ádám nevetett volna, ijedtség ült az arcára. Pedig még a hangsúlyra is figyeltem, hogy lejöjjön, nem gondoltam ezt komolyan. Megtorpantam, a karja után nyúltam, hogy ő is megálljon, majd összekulcsoltam az ujjainkat. - Ez az út a rutinom része, muszáj megtennem, miért akadnék ki azon, hogy mostantól kapnék hozzá társaságot? Felsoroltad, mibe nem akarsz belefurakodni, adsz nekem egy csomó teret, ezek után, hogy lehetne sok ez a húsz perc reggelente? Miért görcsölsz ennyire?

- Nem tudom - sóhajtott. - Félek, hogy megint elrontok valamit.

- Eddig minden rossz azért volt, mert nem voltál őszinte hozzám. Csak legyél az, és minden rendben lesz - nyugtattam.

- Ne haragudj. Épp elég volt egyszer azt érezni, hogy elveszítettelek, nem akarom újra - sütötte le a szemét.

- Ádám, szeretlek - simogattam meg az arcát. - Ha soknak érezlek, majd mondom, ha úgy érzékelném, hogy hanyagolsz, azt is mondom. Megbeszéljük. Nem foglak azért dobni, mert időt akarsz eltölteni velem.

A fiú megkönnyebbült, hálásan magához húzott, igyekeztem úgy visszaölelni, hogy éreztessem vele, hogy biztonságban van. Ezt azonban kevésnek gondoltam, így rögtön az ajkaira tapadtam, amint elhúzódtunk volna. Hosszan csókoltam a puha ajkakat, biztosra akartam venni, hogy ellazuljon közben.

- Ne feszülj be, semmi értelme együtt lennünk, ha nem tudod elengedni magad, mikor velem vagy.

- Értettem - biccentett, majd tenyerét a tarkómra csúsztatva újabb csókot kezdeményezett.

Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha innentől kezdve én lettem volna az, aki irányítja ezt a kapcsolatot, és ez nem tetszett. Ádám komolyan gondolta, hogy mindent megtesz azért, hogy ne bánjam meg a neki adott esélyt, emiatt viszont olyan volt, mintha az összes lépésére, mozdulatára és szavára odafigyelt volna, tette mindezeket nem kevés túlagyalással. Nem akartam, hogy alárendelje magát nekem, két szabad embernek kellett volna lennünk, akik kölcsönösen felemelik a másikat.

Most viszont olyan volt, mint egy félelemtől reszkető kiskutya, aki önként bújik ketrecbe előlem, csak, hogy véletlenül se bánthassam. Ettől rosszul éreztem magam. Utáltam, amikor tőle függtem, amikor bármit csináltam, nem mentem vele semmire, mert ő mozgatta a szálakat. Nem is olyan rég, még én voltam az, akinek ő olyan könnyen ki tudta húzni a lába alól a talajt, nem akartam, hogy ez forduljon, és ezúttal én kerüljek irányító szerepbe. Emlékeztem még, mennyire fájt, a világért se tettem volna ki őt annak az érzésnek. Mellette akartam haladni, nem előtte, és nem is mögötte.