Türelemjáték |Befejezett|

1. Fejezet - Meglepetések

Eltelt az október első hete, ami nem jelentett mást, minthogy eltelt egy hónap a szakítás óta, ám én még mindig egy roncs voltam. Persze, javult a helyzet, Joshsal meg tudtam osztani a teljes sztorit, és már nem aludtam el sírva minden másnap. De ugyanolyan tehetetlennek és megalázottnak éreztem magam, mint mikor megláttam az exemet, hát... egy másik lány társaságát élvezni.

Anyuéknak alig mertem elmondani a szakítást, mivel a kiköltözésem előtt óva intettek attól, hogy idekint fiúzzak, hiszen, ha minden jól is alakul, el kell válnunk, amikor hazarepülök, talán örökre. Emiatt szégyelltem nekik bevallani, hogy nem elég, hogy nem hallgattam rájuk, de nevetségesen hamar pofára is estem. Szerencsére a vigasztaló faktor több volt a reakciójukban, mint a kioktató, így végül is hálával tartoztam nekik.

Nem mintha túlságosan irányítani lehetne az érzéseimet, ha megtetszik valaki... Bár a probléma inkább azzal volt, hogy nem csak nem tudtam, nem is akartam megálljt parancsolni magamnak. Pedig ha anno van egy kis önmegtartóztatásom, talán vissza tudom utasítani Justin közeledését, és akkor most nem tartanék itt...

Ahogy ezeken gondolkoztam - már megint -, kihűlt a fürdővizem, és a hajam is lassan száradásnak indult, így összeszedtem magam, és kiszálltam a kádból. Egy barátnőm, Tatiana bevásárlókörútra hívott, ezért úgy gondoltam, rendbe szedem előtte magam normálisan, ha már beleegyeztem abba, hogy kirángasson a házból.

Megszárítottam hosszú, sötétbarna hajam és felkentem egy kis szempillaspirált és szemhéjtust, hogy kiemeljék a zöld szemeim. Magam köré csavartam egy törölközőt, és kiléptem az ajtón.

A nappaliba érve szembetaláltam magam egy tök idegen, körülbelül húszéves sráccal. Hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak, lefagytam néhány pillanatra. Menjek vissza a fürdőbe? Vagy sikítsak? Vagy fussak el? Nem, ez az utóbbi nem lenne jó ötlet, kifutni egy szál törölközőben. A sikítást választottam.

- Jézusom! Ki vagy te, és mit keresel itt?! - remegve szorítottam magamra a törölközőt, és próbáltam megőrizni a hidegvérem, több-kevesebb sikerrel.

Az ijedtség miatt kellett pár másodperc, hogy leessen, Kaliforniában vagyok, és tuti, hogy nem érti, amit magyarul mondok, de miközben ezen agyaltam, már a konyhában voltam, kezemben egy serpenyővel, és mielőtt lefordítottam volna angolra az egészet, a srác nagy meglepetésemre megszólalt - magyarul.

- Elmondom, ha te is elmondod, mit akarsz csinálni azzal a palacsintasütővel - mondta nyugodtan.

Annyira zavarba jöttem, a legutolsó pillanatban vettem észre, hogy a görcs, amit a törölközőmre kötöttem, lazulni kezd, és még éppen el tudtam kapni, mielőtt baj történhetett volna. Ott álltam, szinte egy szál semmiben, ő meg csevegni akar?

- Öö... izé... mindjárt jövök. Addig ne lopj el semmit, és ne gyújtsd fel a házat, jó? - indultam el, de a tekintetemet közben végig rajta tartottam.

Besurrantam a szobámba, megtörölköztem, és felvettem gyorsan a ruháimat. Megtorpantam. Most kimenjek? Vagy maradjak, másszak ki az ablakon, jöjjek be a bejárati ajtón, és mégis üssem le a serpenyővel?
Nem hiszem, hogy az utóbbi jó ötlet volna. Tud magyarul, tehát biztos Joshhoz jött, akiben szintén csörgedezett valamennyi a vérből, ennek tudatában kimentem hozzá.

A fiú kényelmesen üldögélt a nappali közepén kialakított ebédlő részben. Olyan türelmesen várt a hat fős ebédlőasztalnál, mintha legalábbis ő lenne itthon. Jobban megnézve irtó helyes srác volt, kicsit kiálló arccsontja különös sármot kölcsönzött az arcának. Rövid, fekete haját gondosan belőtte úgy, hogy egy enyhe „most keltem fel" hatást érjen el vele, mégse legyen túl kócos, sportos alkata akkor is szembe tűnt volna, ha nem visel baseball dzsekit. Úgy mosolygott rám, mintha legalábbis ezer éve ismernénk egymást.