Türelemjáték |Befejezett|

35. Fejezet - Lebukás

Ádám megsimogatta az arcom, ez ébresztett fel. Már azelőtt elmosolyodtam, hogy kinyitottam volna a szemem.

- Jó reggelt! - suttogta csendesen, majd megpuszilta a homlokom. Befurakodtam a karjai közé, ráhajtottam a fejem a mellkasára, ő szorosan magához ölelt. - Gondolom, le kéne lépnem, mielőtt a szüleid megérkeznek, ha nem akarok a szekrényben bujkálni.

- Mi bajod a szekrénnyel? - kérdeztem álmosan. A fiú nem válaszolt, aranyos kuncogás hagyta el az ajkait, majd lefejtette magáról a kezeim, és kimászott az ágyból. Próbáltam összeszedni egy kis energiát, amíg felöltözött, de nem igazán ment. - Átölelsz még egy kicsit? - Erőtlenül hagyták el a szavak a szám, szükségem volt a fiú motiváló közelségére.

- Ha ide tudsz jönni - vigyorgott gonoszan az asztalomnak támaszkodva. Bosszúból megdobtam egy párnával, de a fáradtság elég koordinálatlanná tette a mozdulatot, meg se közelítette a fiút a párnám.
Ádám nevetve közelített meg, lehajolt hozzám, ujjai finoman simították a hajam a fülem mögé. - Még korán van, pihenj csak. Este felhívlak.

- Várj! Hadd kísérjelek ki.

Magamra erőszakoltam egy farmernacit, kapucnis pulcsit húztam a pizsipólómra, és bár sosem szoktam kávézni, most úgy éreztem, szükség lesz egyre. Titkon kicsit húzni akartam ezzel az Ádámmal töltött időt.

*

A fiú mellkasán nyugtattam a fejem, a kezeim bebújtattam a fekete szövetkabátja alá, úgy öleltem a hátát. Ő átkarolta a vállaim, így álltunk már egy ideje a kapuban, mert nem voltam hajlandó elengedni.

- Most vagy a legszerencsésebb srác vagyok a világon, amiért annyira szeretsz, hogy nem hagysz elmenni, vagy éppen alszol rajtam. Még kitalálom, akarom-e tudni - törte meg jókedvűen a csendet.

- Tied a világ legmegbocsátóbb barátnője. Mi ez, ha nem szerencse?

A fiú feszülten felsóhajtott, karjait leengedte, a tenyere immár az arcomat melegítette. Enyhén lejjebb hajolt, a tekintetünk összefonta, a szép kékség magának követelte minden figyelmem. Meg is adtam neki.

- Nem akarom, hogy a tegnapi szarság közénk férkőzzön - mondta ki, ami a lelkét nyomta.

- Azt én sem - vallottam be.

- Dolgozni fogok azon, hogy kárpótoljalak érte. Csak engedd meg - kérte, én pedig bólintottam.

Hálás csókkal köszönte meg az esélyt, olyan gyengéden és óvatosan érintett, mintha minden egyes mozdulata egy újabb bocsánatkérés lett volna. Nem is támogathattam volna másként, minthogy szenvedélyesen viszonzom, az ajkaink olyan lassan váltak el végül, szinte tiltakoztak az elszakadás ellen. Ádám homlokát az enyémnek támasztotta, megfogta a kezeim, mindketten apró mosollyal az arcunkon élveztük a közös pillanatot, egészen addig, míg egy hangos köhintés szét nem rebbentett minket.

Mindketten megugrottunk az ijedtségtől, az én számat egy rövid sikoly is elhagyta, amint észrevettem anyáékat, ahogy karba tett kézzel várták az előbb történtekre a magyarázatot, de az nem jött. Lefagytam, nem hittem volna, hogy ennyire elhúztuk az időt. Riadtan néztem Ádámra, aki elég szerencsétlenül, de megpróbálta menteni a helyzetet. Meg mertem volna esküdni, hogy a fülei is elvörösödtek, annyira zavarban volt.

- Ez nem az, aminek látszik - hangzott a tipikus védekezés, amíg a fiú összeszedte a gondolatait. - Mi... fellépünk egy iskolai darabban, csak elpróbáltuk a közös jelenetet. - Wow. Ennél kicsit többet vártam valakitől, aki heteken át fonta úgy a hazugságait, hogy beléjük sem gabalyodott. Iskolai darab? Ne már!