Violet Snow [Byakuya x OC]

1. Sorsdöntő találkozás

*Rukia szemszöge*

A mindennapi rutinom, amit még a háború előtt alakítottam ki lassan ismét megszokottá vált számomra. Már nem kellett felügyelni az építkezéseket vagy építőanyag beszerzésre menni Rukongaiba. Ismét az irodába kötött a munkám, ám ezúttal egyedül végeztem el azt a sok papírt, amit rám bíztak. A magány, ami Ukitake kapitány halála után hátramaradt, szinte fojtogató volt és hiába próbáltam keresni a kiutat belőle, napról napra úgy éreztem, mintha a sorsom megpecsételődött volna abban a véres háborúban. A hiánya túlságosan is érződött: az osztag tagja szétszórtabbak lettek, a gyász szinte elvakította őket. Ukitake kapitány volt az osztagunk szíve, mindig ott volt, ha valakinek szüksége volt rá, lelket öntött belé és támogatta őket a döntéseiben. Sosem félt megmutatni másoknak, mi a helyes út, majd elindítani őket rajta. De most, hogy nincs itt... Mégis milyen utat kéne járnom?

Mikor Kotetsu hadnagyot kapitánnyá léptették elő, Kiyone elhagyta az osztagot és a negyedik osztag új hadnagyaként tevékenykedett tovább. Örültem, hogy összejöttek neki a dolgok, ugyanakkor akármennyire tett boldoggá a sikere, mégis egy keserű szájízt hagyott maga után a tény, hogy pont akkor hagyja el az osztagot, amikor a legnagyobb szükségem lenne a támogatásra. Mindenesetre, nem hibáztathattam azért, hogy az első adandó alkalommal elmenekült innen. Néhanapján én is el akartam tűnni ebből a halott osztagból.

Renji nem sokkal a csaták vége után szerelmet vallott nekem. Én igazán megpróbáltam értékelni az érzéseit, de képtelen voltam viszonozni őket. Szerettem őt, de pusztán csak mint egy barátot vagy testvért. Megmondtam neki, hogy mit gondolok, erre ő arra következtetett, hogy köztem és Ichigo közt van valami. De ez sem volt igaz. Rá is csak úgy tudtam tekinteni, mint Renjire: valakire, akivel nem lennék képes romantikus kapcsolatot kialakítani, akármilyen fontos is a számomra. Renji dühös lett emiatt és faképnél hagyott. Bűntudatom volt miatta, ugyanakkor ez a probléma eltörpült a többi mellett. Azt gondoltam, egyszer ismét barátok leszünk, csak le kell kicsit csituljanak a dolgok körülöttünk. Elvégre, egy vita nem vethet véget egy többéves barátságnak. Különben is, Renjinek tudnia kellett volna... Tisztában kellett lennie azzal, hogy a szívem még mindig Kaien-donohoz tartozik. Igen, még ennyi év után is... Annak ellenére, hogy volt felesége, én végig szerelmes voltam belé. Tudtam, ezeket az érzelmeket sosem viszonozta. Mégis, mikor évekkel ezelőtt eltöltöttük azt a pár órát abban az irodában... azt hittem, legalább a szeretője lehetek. Én valóban jó szerető lettem volna. Senkinek sem beszéltem arról, hogyan tett magáévá azon a helyen, ahol máskor a munkánk végeztük. Ez is munka volt, csak éppen... másféle. A szerelem munkája, vagy ha másképp nézzük, a testünk edzése extrákkal. De nem volt benne semmi rossz... szerettem őt, ő is talán érzett valamit irántam és átadtuk magunkat ennek az élvezetnek. A szerelem bűn lenne?

Még olyan sok dolgot nem tudok... És most, hogy már Ukitake kapitány se segíthet, magamnak kell rájönnöm, milyen dolgokkal kell tisztában lennem az életben maradáshoz. Bár a helyzetem elég reménytelennek tűnt, mégis volt valaki, akire támaszkodhattam. Nii-sama mindig mellém állt, ha szükségem volt rá. A kapcsolatom vele kezdett olyan... igazán testvéries lenni. Gyakran elemeztünk ki közösen olyanokat, akiket nem kedveltünk, bosszantásból utalásokat tettünk egymás dolgaira és már a kajáját sem feltétlenül osztotta meg velem, mondván, hogy: szerezzek magamnak. És én hihetetlenül örültem ennek. Végre nem csak az a Rukia voltam, akit mindig meg kellett védeni. Nii-samát egyszer még moziba is elrángattam az élők világában, ahol a végén megállapította, hogy a film és a popcorn is szörnyű volt. Pedig akkor még nem is kóstoltattam meg vele a vattacukrot... Örültem, hogy Nii-sama nem szereti az édes ételeket, mert így több jutott nekem. Mindent összevetve, nekem jutott a legjobb bátyó a világon: Elviselhető, nem büdös és még a csokit se szereti.