Violet Snow [Byakuya x OC]

13. A hadnagy

*Yasu szemszöge*

- Miért van ilyen sok ostoba ötleted? - kérdezte Byakuya, közben szemével az utcát kémlelte, pontosabban a shinigamikat, akik elmentek mellettünk és akár egy pillantást is vetettek ránk. A jutalmuk egy szigorú pillantás volt tőle, számomra érthetetlen okból.

- Csak azért nem tetszik az ötletem, mert még nem törődtél bele, hogy barátnőd van - vontam meg a vállam, majd kicsit feljebb emeltem összekulcsolt kezeinket, ezáltal méginkább feltűnővé téve magunkat. Nyilván az erre járók most elég jó kis pletyka alapanyagot kaptak, Byakuya elég nagy népszerűségnek örvendett, főleg a nők körében, gondolom.

- Már beletörődtem - nézett félre egy sóhaj kíséretében - De akkor sem értem, miért akarsz mindenáron elkísérni a munkába. Unatkozni fogsz.

- Akkor is unatkoznék, ha otthon maradnék.

- Ott olvashatsz egyet a mangáid közül. Biztos van pár, amiből érdekes dolgokat tanulhatsz - jött a gúnyos felelelte, amitől egyből pír futott fel az arcomra és csak nehezen győztem le a késztetést, hogy megüssem.

- Bolond! - vágtam rá gyorsan.

- Nem én olvasok nagykorúaknak szóló mangákat.

- Huh, valóban? De mégis honnan tudnád, hogy nagykorúaknak valók, ha nem olvastál beléjük? Na ezt magyarázd meg, Kuchiki Byakuya! - néztem rá győztesen, mire egy lemondó tekintettel, megsimogatta ujjával az arcom.

- Nem szeretnék ilyen dolgokat megvitatni veled, amíg nyilvános helyen vagyunk. Ellenben, a hálószobádban már annál inkább. Van pár dolog, amit azok a könyvek biztos nem tudnak megtanítani neked, viszont én igen. Már ha érted, mire gondolok.

Szeme kétes csillogásától és kellemes, mély hangjától a mondandója méginkább átjött. Az arcomra úgy szaladt fel a pír, mintha valami rekordot akart volna megdönteni.

- Kuchiki-kun! - csak ennyit tudtam kinyögni. Az biztos volt, hogy megint ő győzött a mi kis csatánkban.

Egy elégedett mosolyra húzódott a szája, mire kicsit megszorítottam a kezét, hogy érezze, van egy kis ellenállásom, még akkor is, ha ez az ellenállás abban a pillanatban törik meg, amint viola-színű íriszei találkoznak az enyémmel.

Ekkor értünk a hatodik osztag bejáratához, ő pedig jó arrogáns nemeshez híven egyből komor tekintetre váltott és csak egy alig észrevehető biccentéssel jutalmazta a kaput őrző, fogalmam sincs milyen rangú shinigamit. Mivel nem jártam gyakran errefelé, nekem a tisztek meg a rang nélküliek ugyanolyanok voltak. Talán a hadnagyokat meg kapitányokat meg tudtam különböztetni a tisztségükhöz járó kiegészítők miatt.

- Ha szerencsénk van, Abarai vagy hazament már, vagy még nem ért ide - mondta Byakuya, miközben lassan haladtunk a munkahelye felé. Nem hagyhattam őt egy kis gúnyolódás nélkül:

- Ki az az Abarai? Egy barátod? Várj, neked vannak barátaid?

- Ő a hadnagyom. Vagyis, valami olyasmi. Ha nagyon túlozni akarnék, akár mondhatnám, hogy khm... nos.. barátok vagyunk... - jelentette ki olyan hangsúllyal, mintha valaki egy forró pálcikával akarna valamit a bőrébe égetni. Felvontam a szemöldököm, majd egy halk sóhaj hagyta el a számat.