Violet Snow [Byakuya x OC]

8. A gyilkos otthona

*Byakuya szemszöge*

Egész este azon járt a fejem, ami Yasu otthona előtt történt, ezért másnap nem állíthatom, hogy túl kipihent lettem volna. Amúgy sem voltam túl barátságos másokkal, de ebben az állapotban még néha a jó modorom is elvesztettem, bár tulajdonképpen ez is attól függött, hogy ki beszélt hozzám. Talán Yasu édes hangja megnyugtatott volna, de reggel egy szolgával megüzentette nekem, hogy elkapta a láz és a mai napon sajnos nem tud velem nyomozni. Írta, hogy nem muszáj folytatnom egyedül de milyen férfi lettem volna, ha nem segítek neki?

Már korán reggel az első osztagnál voltam és meggyőztem Kyoraku főkapitányt, hogy én járhassak el Kiyoshi ügyében. Azzal az ürüggyel, hogy úgy gondolom, másokat is zaklatott már, megkaptam az engedélyt, hogy átkutassam a lakását. Nem kellett túl sokat győzködni, ugyanis a főkapitányt vagy nem érdekelte, vagy sejtette, hogy valami nő van a dologban és azért vigyorgott ostobán, amikor beszéltem vele.

Kiyoshi lakása a harmadik osztagnál volt és nem volt túlságosan fényűző. Az átlagos shinigamik életét élhette, ezért nem is számítottam semmi érdekesre, de a rendetlenség, ami ott volt, igazán feltűnőnek számított. A hely büdös volt és kaotikus, mintha már napok óta nem jártak volna itt. A dobozokkal és szétszórt tárgyakkal telepakolt szobában kapott helyet az ágy és egy asztal, mindkettő egy hófehér lepellel volt letakarva. Az egyik az ablak alatt, míg a másik az ajtó mellett volt elhelyezve, az ágyig eljutni szinte képtelenség volt anélkül, hogy ne tapossak rá semmire. Nem akartam nekiállni takarítani, ezért a velem tartó tiszteknek parancsoltam meg ezt a feladatot. Annak ellenére, hogy egy magas rangú kapitány voltam, nem mehettem segítség nélkül egy felderítésre, amit szánalmasnak találtam. Azok után, amit tettem a városért, még annyira sem bíztak bennem, hogy egyedül megnézhessem egy lehetséges szexuális bűnöző otthonát. Azt gondoltam, ezt a fajta bizalmatlanságot sosem fogom megérteni, annak ellenére, hogy én magam is bizalmatlan voltam másokkal. A továbbiakban próbáltam eltekinteni a dühös gondolataimatól és csakis a nyomozásra összpontosítani. A konyhát néztem át, aminek koszos pultjait valami rászáradt barna folyadék borította. Reméltem nem vér az, mert még a legelvetemültebb gyilkos se lenne olyan retardált, hogy ne törölje le a vért az otthonában. Ennél bárki jobban csinálta volna. Nem értem hozzá a pulthoz, csak a rajta lévő szereket vettem szemügyre. Pár szintén piszkos edény volt ott, néhány evőeszköz és felismerhetetlen valami társaságában. A tűzhely teljesen üres volt, csak a sütő részében volt bent valami, amit én húsként azonosítottam. A szag alapján már régóta ott volt, túl régóta. Nem bírtam volna még többet nézni vagy szagolni, ezért a hűtőhöz mentem és kinyitottam. Teli volt valami nagyméretű, becsomagolt húsfélével és ennél a pontnál már kezdtek egyre baljóslatúbb gondolataim lenni. Hogy jutott ez az alak ennyi húshoz és miért nem fogyasztotta el azt? Nem volt értelme ilyen sok élelmet vásárolni, ha nem kezdett velük semmit...

- Kuchiki kapitány, kérem jöjjön! - szaladt egy tiszt a konyhába feldúltan - Találtunk valamit...

Nem haboztam, azonnal a szobába indultam, amiben egy részben már járhatóvá tették az utat. Kétségbeesett és rémült pillantások kereszttüzében sétáltam el az ágyig, ami elől félreállt egy könnyes szemű és egy kezét a szája előtt tartó tiszt, ezáltal felfedve előttem a felhajtott takaró alatt fekvő... maradványokat. Ez volt a legjobb szó rá, talán még emberi maradványnak is mondhattam volna, de abban a percben pont nem azon gondolkoztam, miképp nevezzem meg. Undorító volt, az a pár testrész, ami beterítette az ágy felszínét. Egy pillanatig megkövülten néztem, majd elfordultam és ismét feltöltöttem a kifejezéstelen arcom. Minden értelmet nyert ezáltal: a vér a pulton és a hús mindenfelé.