Violet Snow [Byakuya x OC]

9. Gyógyulás

*Yasu szemszöge*

A jóleső meleg érzés, ami felkeltett véget nem érhető álmomból, egy csodálatos ébresztő volt számomra. Lassan kezdtem figyelembe venni a körülöttem lévő helyet, az ismerős mandulaszínű falat, a szobába beszűrődő kellemes napfényt és a vastag takarót, ami kicsit lecsúszott már rólam. Nem voltam egyedül, kicsit távolabb tőlem a vendégem pihent, karját a feje alá téve. Mikor jobban megnéztem, feltűnt, hogy nem a takaró alatt, hanem rajta fekszik és félig lelóg a futonról a földre. Nem éreztem annyira jól magam, hogy felüljek és rávessem magam, ámde tudtára akartam adni, hogy a csaj, akinek őrzi az álmát már felébredt, ezért még egy kicsit rekedtes, beteg hangon megszólítottam.

- Kuchiki-kun, tudod nem kell csak azért megfáznod, hogy bizonyítsd az alfahímséged - motyogtam. Erre felkapta a fejét és rámpillantva egy halk sóhaj hagyta el a száját.

- Yasu-san - ült fel, ezáltal megfigyelhettem, hogy a ruhájából kicsit kilátszik a mellkasa. Esetleg kicsi lenne rá a ruha? De a múltkor is ez volt rajta, biztos szólt volna, hogy rossz.

- Bújj be - emeltem meg a takarót, amennyire az elgyengült karjaim engedték. Ez csakis azért lehetett, mert abból a szerencsétlen gyógyszerből adtak nekem, aminek vagy ezer mellékhatása volt, köztük a folyamatos gyengeségérzettel.

Byakuya nem sokat habozott feljebb emelte a takarót és mellém feküdt, majd gondosan visszatette a meleget adó tárgyat a helyére. Felém fordult és egyik karjával megsimította a hőemelkedéstől meleg arcom. Erre egy sóhajt kapott válaszul, amitől elégedettség futott át az arcán. Azt hitte, nyert ellenem, de még nem tudja milyen halálosan veszélyes tud lenni Hojou Yasu. Majd ha elmúlik a gyengeség érzetem, megmutatom neki, mit tanultam a könyvekből.

- Tegnap kidőltem, ugye? - kérdeztem kíváncsian. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy odabújok hozzá és még kellemesebb helyzetbe hozom magunkat, de túl kényelmesen voltam elhelyezkedve abban a pillanatban.

- Szabályosan a karjaimba ájultál. Kezdem azt hinni, rossz hatással vagyok rád - felelte. Abból ítélve, hogy bizonytalanul méregett arra következtettem, hogy ugyanazon filózik, mint én.

- Értem. Nem akartam, bár gondolom ez hízelgő számodra - sóhajtottam lemondóan.

- Nagyon is. Nem tudtam, hogy egy csók elég lenne ahhoz, hogy levegyelek a lábadról.

Elpirultam. De úgy igazán.

- Csodálatos vagy - jelentette ki kis csend után - Gyönyörű és okos.

- Te meg bizarrul őszinte - motyogtam el a válaszom. Nem vette sértésnek és én sem szántam annak.

- Meglehet, de csak most és csak veled. Te vagy az, aki számít nekem.

- Megint meg akarsz csókolni, igaz? Azért bókolsz.

- Mit tennél, ha megint megcsókolnálak? - kezdte fürkészni az arcomat kedves szemeivel. Itt már szükségem volt a gondolkozásra, mégse felelhettem azt, hogy itt helyben elolvadnék.

- Ellöknélek. Bármely másik helyzetben hagynám, hogy folytasd, de ha nem tűnt volna fel, zsenikém, éppen egy vírus elszenvedője vagyok. Csak az hiányzik, hogy te is elkapd. Ugrana a mindig egészséges Kuchiki imidzsed - mondtam végül csípősen.

- Úgyse szoktam használni a betegszabadságomat. Itt az ideje - felelte nemtörődöm stílusban, majd egy édes mosolyt vetett rám. Ettől nekem is mosolyognom kellett. Közelebb húzódott hozzám, testünk immáron eléggé összeért ahhoz, hogy érezzem ahogy szíve dobog. A melegségtől jobban éreztem magam és kezemmel gyengéden átöleltem a férfit. Ekkor éreztem meg ajkait az enyémen. Hirtelen csend lett a szobában, csak az hallatszódott, ahogy ajkaink néha egy-egy másodpercre elválnak egymástól, majd ismét összeérnek. Imádtam a csókot, ahogy összesimulnak ajkaink és nyelveink lágy csatákat vívnak egymással.