Violet Snow [Byakuya x OC]

4. Testvéri kötelék

*Byakuya szemszöge*

Ahogy már előre sejthettem, az osztag minden tagja már a munkáját végezte, mikor én még csak a folyosón lépdeltem a szobám felé. Gondoltam, hogy Abarai bent lesz, valamint az is sejthető volt, hogy nagyon elégedett lesz magával, ezért megpróbáltam valami hihető kifogást találni, amitől nem érzi kivételezett helyzetben magát. Egek, de szánalmas... A kapitány vagyok, mégis miért kell nekem kifogást keresnem?
Az ajtó elé érve sóhajtottam egyet, majd benyitottam és az asztalomhoz indultam, amin már papírok magas oszlopa várt rám.

- Oh, csak nem késik valaki? Hosszú volt az éjszaka, kapitány? - hallatszódott Abarai hangja a kanapéról. Nem kellett odanézzek, hogy tudjam milyen elégedetten vigyorgott. Válaszra sem méltattam, csak leültem az asztalhoz és egy gyilkos pillantást vetettem rá. Ettől csak méginkább jó kedve lett.

A kapcsolatom Renjivel a háború óta egészen barátivá vált. Fogalmam sincs hogy jutottam el arra a pontra, hogy egy átlagos shinigamival barátkozzak, de nem volt mit tenni, már megtörtént a baj és a fiú kezdett egyre tiszteletlenebbül beszélni velem. Ha így visszagondolok, akkor kezdődhetett, mikor először láthattuk, mekkora kár is érte Soul Societyt. Akkoriban mindenki sebezhető és gyenge volt, egymást próbálták lelkileg támogatni. Az osztagok gyászolták elhunyt tisztjeiket, a családok szeretteiket siratták. Nekem nem szabadott ilyen gyenge érzelmeket kimutatnom, ezért úgy folytattam mindennapjaim, mintha mi sem történt volna. Ráadásul a dolgok nem is viseltek meg annyira, mint először gondoltam. Velem ellentétben Abarai elég letört volt az azt követő napokban és ez a rossz hangulat annyira bosszantó volt, hogy belementem, hogy elmegyek vele inni. Bár szánalomból tettem, ő mégis örült neki, és miután leitta magát és nekem kellett hazasegítenem, elhatározta, hogy mi mostantól barátok leszünk. Egy ideig próbáltam megmutatni neki, hol van valójában a helye, de hamar rájöttem, hogy nincs még egy ilyen önfejű alak az egész városban és letettem a dologról. Majdcsak befejezi ezt a hülyeségét is.

- Ne fáradj, már mindent megcsináltam - szólt rám, mikor meglátta, hogy a papírok tömege felé nyúlok. Ezt valahogy nem igazán hittem el, ezért gyanakodva megnéztem közülük párat, majd miután láttam, hogy kész van, sóhajtottam. Tulajdonképpen be se kellett volna jönnöm.

- Meglep, hogy mindent megcsináltál, Abarai - jelentettem ki. Nem akartam megdícsérni, annyira azért nem volt nagy dolog.

- Még szép, hogy mindent megcsinálok, ha késel! Ha neked kellene dolgozni vele, sosem tudnám meg ki volt a lány, akinél az éjszakát töltötted - dőlt hátra a kanapén, barna szemeit rám emelve.

Egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Mégis honnan tudja, hogy nem otthon aludtam? Ha ő tudja, akkor nyilván más is és ha kiderül, hogy Hojou Yasu házában voltam, akkor szégyent is hozhatok a Kuchiki családra.

- Ne parázz már, Rukia mondta - hallottam meg a hadnagyom elégedett hangját - Amikor már egy órája itt kellett volna lenned, meglátogattam őt, hátha beteg vagy. De a válasza alapján késő éjszaka elmentél egy lányhoz beszélgetni.

- Értem. Nos, valóban beszélgettem vele - bólintottam, ezzel tisztázva, hogy nem történt semmi komoly.
De Renjit nem lehetett ennyivel meggyőzni.

- És milyen volt a "beszélgetés"? - kacsintott - A neveden szólított, vagy kapitánynak hívott? Könnyedén levetted a ruháját, vagy vacakolnod kellett vele? És a legfontosabb: deszka volt, vagy...