Kapcsolat [Taehyung ff.] - Befejezett

17. - A múlt töredéke

- Mit gondolsz? - kérdezte egy vidám arcú mosolygós nő a jobbján álló férfitól, aki szigorú pillantásokat vetett az előtte levő kis ikerpárra.

- Nos... az történt, amitől féltünk. Az erejük ketté szakadt, és azért lett mind a kettő vadász vérű. Lányok, menjetek és mutassatok nekem valamit. - intett az apa, a kicsik pedig meghajolva engedelmeskedtek neki.

- De drágám.. - könyörgött némán szemeivel az asszony, mire a férfi csendre intette.

- Hagyd. Meg kell tudnunk, ki az erősebb. Ez itt nem a szeretetről szól, hanem a világról. Aki gyenge, elbukik, így nem hagyhatjuk élni. Csak élősködne annak az erőnek a felével amit szétszakított. - látszott rajta, hogy kényszerből mondja. Szerette a lányait, mind a kettőt, de a közelgő háború miatt nem tehette meg azt az önző dolgot, hogy mind a kettőt életben hagyja. Az egyiknek, vesznie kellett.

A lányok a mező közepére álltak egymástól messze és felvették a kiképzésen tanult csata állást. Ez az alapja egy harcnak, elengedhetetlen az elején. Az idősebbik kezdte, aki egy tűz csóvát küldött testvére ellen. A lány játszi könnyedséggel tért ki útja elől, hogy a széllel babrálva megpörgesse a kisebbet a levegőben. Ám mikor az földet érhetett volna, talpra állt, és szinte azonnal ketté nyitotta a földet. Ez így ment, hosszú perceken át, de már az elején látni lehetett a nyilvánvalót. A fiatalabbik, az erősebb, ami igen ritka ikreknél. Az utolsó, döntő lökést is ő adta, amivel megvágta testvére arcát, és a földre kényszerítette.

- Szép volt Mila! - tapsolt egyet a férfi majd oldalán a nővel bementek a házba. A kislány azonnal a sérülthez futott, és fejét ölébe húzva simogatta arcát. Nem ájult el, csupán csak rettenetesen kimerült. Szürke haja szétterült Mila combjain, mintha hamu lenne.

- Ne haragudj... - sírta a lány. Az idősebbik kinyitotta a szemét, és felnyúlt testvére arcához, hogy kézbe vegye.

- Ez nem a te hibád. Nekem nem kellene itt legyek. Akkor legalább teljes lenne az erőd, és tudnál apáék mellett harcolni a háborúban.

- De én nem akarok! - csattant fel a kislány mérgében. - Utálom a háborút... veled akarok játszani..

- Én is Mila... de nem lehet..

---------------------------

- Fussatok! - hallatszódott az apa vészjósló hangja majd egy mély és öblös kiáltás után egy kard csattant hangosan a földön. Minden néma volt. Csupán csak a házon csámcsogó perzselő tűz ropogását lehetett hallani. Az anya már régen halott volt, lévén megmentette két gyermekét az élete feláldozásával. Apja utolsó leheletéig küzdött támadójával, aki túl nehéz ellenfélnek bizonyult számukra.

A két lány kezüket összefogva figyelte, ahogy az otthont adó épület romjaira hullik, belőle pedig egy sötét aurával megáldott lény közeledik feléjük. Vámpír volt, ezt mind a kettő tudta. Egy életre bele égett mind a két lánynak a tekintetébe, hogyan is néz ki a szüleik gyilkosa.

- Fussunk! - kiáltott fel Mila majd elkapva testvére kezét az utolsó támaszponthoz rohantak, mit csak el tudott képzelni. A nagymamájukhoz.

Mikor oda értek, az asszony épp nagy csatát vívott 12 másik vámpírral, de attól függetlenül, hogy egyedül voltak, ő egymaga sokkal magasabb szinten állt, mint onnan bárki. A pajzs, amiről a legendás vámpír vadász és a gyerekek apja évek óta fantáziálgatott már készen állt, így minden egyes megsebzett vámpírt az alá lökött be, hogy többé ne tudjanak kijönni. A két kislány a fa takarása mögül nézte mi történik, próbáltak erősek maradni, de szemükből szüntelenül folyt a könny. Miért ők? Miért nem lehetett normális, boldog életet élni, amiben mindenki egyenlő? A vámpírok is, az emberhez hasonló lények. Miért emészti fel a lelküket a mohóság?