Kapcsolat [Taehyung ff.] - Befejezett

7. - Kettős érzések

Yeon Ji pov's

Sam egyenesen haza vitt, ahol vissza másztam a szobámba és lementem a nagyihoz.

- Minden rendben volt? - kérdezte mire én nagyokat bólogattam. Nem mondhatom el neki, hogy megint hamar elfáradtam, és beleestem. Minél többet edzek annál jobban fogom bírni és végre nem fogok elájulni vagy az ájulás szélére sodródni attól, hogy a saját mágiámat használom. - Akkor ideje lesz megint pajzsot erősítenünk.

- Mama.... azt hiszem fel fognak lázadni. - fordultam felé. Ép fel akart állni, de kijelentésem hallatán vissza esett a kanapéra. - Hallottam egy beszélgetést, miszerint a halálodat várják, hogy áttörjenek a védő falon... Tudnak rólam is így.. - fél mondatokban beszéltem, mivel nem tudom, mit mondhatok el neki. Az én felelőtlenségem volt beavatni a vérszívókat egy olyan dologba, ami előrébb viheti őket a tervükben, akármi is legyen az.

- Ne aggódj, nem fog megtörténni. Még ha meg is sikerül ölniük, az erőm rögtön átszáll rád, így a pajzs ugyan úgy állni fog, mint eddig.

- De én.. gyenge vagyok. Sose leszek olyan erős mint te, még ha itt leszel velem, akkor se. - mutattam a mellkasomra, ahol marokra fogtam a pólómat mert kezdtem ideges lenni a saját szerencsétlenségem miatt. - Félek, hogy nem fogom tudni kihasználni az erődet amit majd kapok, és ezzel én leszek a hibás az emberiség bukása miatt. - félreértés ne essék, vannak olyanok, akiknek jót tenne a halál. Sose akartam hős lenni, aki megmenti a népét, de ezt dobta a gép, ez a kötelességem, ezért élek, így muszáj aszerint cselekednem. Ez miatt van ez a kibaszott bűntudatom, és ha nem lenne elég az önmarcangolás mellé még az eddigiekben tapasztalt ismeretlen fájdalom is újra előtört a mellkasomban és a fejemben.

- Ettől nem kell tartanod. A halálom, remélhetőleg még messze van, vagy ha nem is, csak azután, hogy kiképeztelek. Sokkal több rejlik benned, mint gondolod, csak mivel a fiatalságod elvakít, nem tudsz ezekre rájönni. - megnyugtató mosolya ami az arcán húzódik belém is önbizalmat csepegtet, ha nem is sokat. Szeretnék hinni neki, de bizonyíték híján elég nehéz bármibe is kapaszkodnom. Wiala vérem van, de ez nem azt jelenti, hogy én is akkora ember vagyok illetve leszek, mint ő.

Este nem tudtam elaludni megint. Folyamatosan az járt a fejemben, amit mama mondott, illetve annak a gondolatnak a megcáfolása. Ki kellett mennem mert nem bírtam bent a szobámban forgolódni az ágyon. A tüdőm és a fejem folytonos szorításához most még a fejem sípolása is közreműködött így már tényleg sírni tudtam volna a fájdalomtól. Egyre idegesebb lettem mi is lehet ez, miért van ez, és az csak rátett egy lapáttal, hogy nem tudtam mivel tudhatnám enyhíteni. A végtagjaim fájtak mintha le akarnának szakadni mégis én szüntelenül haladtam előre az úton, ki tudja éppen hova. A látásom is egyre ködösült, hallani már csak a saját zihálásomat hallottam valamint a véremet ahogy a fülemben dübörög. Kiérve az utca fényéről egy sötétebb alakot láttam meg magam előtt állni, mintha várna rám, ami valljuk be eléggé abszurd jelenség lenne.

Ő is észre vehetett mivel elindult felém nagy, határozott léptekkel amit úgy hallottam kopogni a fülemben mintha már a közelemben lenne. Nem féltem, nem reszkettem, nem futottam el, de magamnak nem tudtam elmondani, miért is nem. Úgy éreztem, várnom kell rá. Ahogy közeledett felém felismertem őt a múltkori bandás esetről.. miatta tört össze a pajzsom és miatta éreztem azt a fojtogató érzést. Ám most nem érzek semmi olyasmit, amit eddig.

Szemei vörösen kezdtek izzani mikor méteres távolságba ért, de megállt. Ajkaimat beharaptam mert nem tudtam mit tegyek. Egyszerre tört rám minden, akarat, ellen érvek, dolgok, amiket nem kellene de a testem ezekkel dacolva magától csuklott előre azt a látványt keltve, hogy futok a karjaiba. Ő is, abban a pillanatban mikor megindultam felé tett egy lépést közelebb hozzám így közre fogva engem. Karjaim magam mellé hullottam le mintha egy baba lennék akit kötélen rángatnak.