Örökbe fogadva ✔

§1§

Ma jönnek értünk. Igen, sikerült meggyőznöm őket, hogy had jöhessen Leila. Nem annyira akartak beleegyezni, de sikerült. Most pakolom el az én kis húgocskámnak a ruháit. Ő csak ül az ágyon és a maciját szorongatva maga elé bámul. Annyira sajnálom szegényt, hogy ilyen fiatalon vesztette el a szüleit. De, már valamennyire feldolgozta, szóval már nem annyira szomorú. Már mindenkitől elbúcsúztunk. Habár Justin nagyon nehezen akarta elengedni Leilát, mert ebben a pár napban nagyon megszerették egymást.
A húgocskámon egy fehér póló volt, fekete nadrággal és csíkos zoknival, míg rajtam egy fekete póló, amit a barna kötött pulcsim takart, fekete farmert és szintén,csíkos zoknit vettem fel.
Már magamnak elraktam a cuccaimat, ugyanis nem sok volt, de Leilának viszont rengeteg.
Amikor végeztem, akkor odaültem mellé és megsimítottam a hátát.

-Ari, félek...-mondta, majd kék íriszeit rám emelte, majd egy könnycsepp gördült le.

-Ne félj. Én megvédelek. Rendben?-kérdeztem, majd biztatóan elmosolyodtam.

-Oké.-felelte, majd hozzám bújt. Egyszer csak az ajtón kopogtattak. Monika dugta be a fejét, majd teljesen kinyitotta.

-itt vannak. gyertek.-mondta, majd tapsolt kettőt. mi ketten felpattantunk. kifelé vettük az irányt. Leila futott míg én csak sétáltam. megláttam őket. egy nőt, akinek rövid fekete haja volt. egy férfit, akinek barna haja volt. egy lányt, aki 18 éves lehetett. hosszú, göndör fekete haja volt. mellette, egy igen helyes fiú volt. göndör barna haja volt. barna íriszei csillogtak. lassan végigvezettem a tekintetem rajtuk, majd azt éreztem, hogy valaki körbeölelje a lábamat. lenéztem és Leila volt az. nagyon félt. láttam rajta. leguggoltam, majd megfogtam a kezecskéit.

-hé, picur.-szólítottam meg. meglepetten kapták felénk a tekintetüket. de nem érdekelt. most csakis ő tudott érdekelni, hogy neki legyen jó. azt akarom, hogy egy normális családban nőjön fel.-nem kell félned. ők az új családunk. szeretnek téged, nagyon. minden rendben lesz. ígérem. okés?-mosolyogtam rá biztatóan.

-Oké, de a mami...-nem tudta befejezni, ugyanis mind a négyen közbe vágtak.

-Gyereked van?-kérdezték meglepetten. még én is meglepődtem, de később elnevettem magam.

-nem, nem. ő Leila. ő az akit a húgocskámnak tekintek. és ismétlem, nem a gyerekem.

-óóóó....-mondták egyszerre. megforgattam a szemem, majd vissza leguggoltam a picurkámhoz.

-folytasd.-simítottam meg a kis kezét..

-de, azt mondta mami, hogy ne bízzak meg idegenekben és én félek tőlük, mert idegenek. ari én félek.-mondta szipogva.

-jaj, drágám ne sírj.-szorítottam magamhoz.-minden rendben lesz. én megvédelek oké?

-oké ari.-ölelt vissza.

-elköszönsz még Justin-tól?-kérdeztem és az említett felé biccentettem, aki Kendall-el állt ott. megszakadt a szívem. ahogy ott állt tehetetlenül. ahogy szomorúan nézett rám. ahogy kósza könnycseppek gördültek le arcocskáján és ugyanezek igazak voltak Kendall-re. Egyszerre kerültünk be ide és azóta nagyon jóba vagyunk. elszakíthatatlanok. de csak mostanáig. és én..én elmegyek innen...lehet, hogy csak akkor látom újra, amikor feleségül vesz valakit. hiányozni fog. nagyon....és..és ahogy Leila ölelgeti Justin-t...

-ari én..én nem akarok lemenni. itt akarok maradni. kérlek, te is maradj és úgy élünk ahogy eddig is.-mondta Leila. mindenki meglepetten kapta oda a fejét.

-te maradhatsz, de nekem muszáj mennem. sajnálom picur.-éreztem, hogy a szemeimbe könnyek gyűlnek.

-ne, ari ne-szaladt ide hozzám és az arcomat apró tenyerei közé vette.-ne menj. majd játszunk mamisat. tudod. amikor te vagy a mamim és Kendall pedig a papim.