Till The Day Of Spring

Első fejezet

Sziasztok <3

Hát elérkezett ez a perc is, hogy kiderül mi is történt a szakítás után és fény derül a páros kilétére, kiknek a szemszögéből véghez fog menni ez az évad.

Tudom, hogy izgultatok és vártátok ezt a részt, de megérkeztünk vele és reméljük tetszeni fog nektek <3

Jung HoSeok:

Ujjaim között forgatom a cigarettát, élvezve annak a füstjét, ahogy végigmarja a torkom, kiszárítva a nyelőcsövem, elérve, hogy a pálinka után nyúlva döntsem meg a szám felé, oltva a szomjam, egyben sikerüljön elfelejtenem a mostani életem rögösebb helyzeteit.

Fogalmam sincs mit tehetnék és ez az őrületbe kerget, rábír, hogy visszatérjek a hónapokkal ezelőtti életvitelemhez, megnehezítve mindenki életét, aki valamilyen úton-módon segíteni akarna. Kinek kell a segítségük, mikor lassan négy éve a magam ura vagyok, és attól függetlenül, hogy JiMin a legjobb barátom, és úgy tűnne, túlságosan függök tőle, valójában éppen az ellenkezője van.

Megdörzsölve az arcom nyújtom ki a lábam, kibámulva a délutáni napfénybe, visszagondolva milyen párbeszédet folytattunk le reggel TaeHyung-gal a közös este emlékére, amikor is széttette a lábát egy olyan embernek, mint én. Őszinte leszek, egyetlen pillanatára se emlékszem a szerek és az alkoholnak köszönhetően, de Tae utána nem vágott hozzám semmit, szóval csak reménykedni tudok, hogy semmit nem szúrtam el kettőnk között.

- Hallo?-, veszem fel a telefont, amint megszólal az idegesítő dallam, amiért párszor már kidobtam volna a készüléket az ablakon, csakhogy ne kelljen azzal szembesülnöm kivel kellene megosztanom a magányom.

- HoSeok...tudnál jönni? A parkba...- hallom meg Tae reszketeg hangját, már ebből leszűrve, hogy a sírás fojtogatja és legszívesebben eltűnne mindenki elől, mégis vette a bátorságot engem utolérni, azt az embert, aki közel és távol sincsen a legkiemelkedőbb formájában, ha lehet így fogalmazni.

- Oké- válaszolom lenyomva a hívást eloltva a csikket tápászkodva fel, mély levegőt véve ereszkedve a padlóra, pár pillanatra elvesztve az egyensúlyom, de még időben észhez térek. Mostanában mániámmá vált kikészíteni a testem, így nem csodálom, hogy bosszút állva tesz nekem keresztbe, egyszerű hétköznapi tevékenységek közepette is.

Átvéve a pólóm teszek eleget annak a kérésnek, hogy ne legyen tömény füstszagom, és szabadon tudjon a közelembe mászkálni az a gyerek, anélkül, hogy befulladna, hiszem Amber szívébe belopta magát, ami rám is hatással van. A nadrágomat fehér farmerre cserélem, tudva, hogy nagy eséllyel fogom összekenni, de legalább lesz miért aggódnom, ha már az esős időjárás nem ezeknek a ruháknak kedvez.

Sose volt a kedvenc évszakom az ősz, számomra a tél a meghatározó időszak, amikor minden kopár és fagyos, akárcsak az út, amelyen születésem óta kutyagolok, megfáradhatatlanul törve előre.

Felkapva a szürke pulóverem húzom arcomba annak kapucniját, zsebembe passzírozva az öngyújtómmal együtt a dobozt, hátha mégis szükséges lesz valamire használnom, például saját magam lenyugtatása egészen nemes cél.

- Merre?-, zavar meg SungMin a csendes távozásomban, az a kis nyomorék, aki a nyári szezon alatt is megkeserítette az életem, de sajnálatos módon a kilenc hónapos tanévben is részt vesz szobatársamként, amiben az egyedüli jó, hogy akkor verem meg, amikor kedvem tartja. – Tudod, hogy most...