Till The Day Of Spring

Huszonhatodik fejezet (+18)

Jung HoSeok:

A bögrét szorongatva az ujjaim között lesem az éltettel teli várost, hallgatva a dudákat, amik felharsannak, a riasztókat, amik vijjognak, ha véletlenül nekik ütközik egy csapat fiatal, egyértelműen bemutatva, hogy a világ semmit sem változik. Noha bennem rengeteg érzelem és nézőpont alakult át, a világ nem fogja az én bűneimet figyelni, vagy a nyomorommal foglalkozni.

Olyan, mint egy szülő, aki tudja a gyereke összes lépését, mégis csak akkor számol le vele, amikor elérkezettnek látja az időt, hogy a kölyök felfogta a szavait, és meglakolhat a tetteiért.

- Ma nagyon csendes vagy. Észrevettem, hogy a szexben sem vagy már olyan aktív-, telepszik le velem szembe párom, megosztva velem a roppant érdekfeszítő észrevételeit, pedig még a feléről sem tud, amin jelenleg átmegyek.

- Hadd döntsem el én, mennyire akarom ezt az egészet, YoonGi-, dörzsölöm meg az arcom, fáradtan ásítva, kinyújtóztatva az izmaim, holott már este hat is elmúlt, az én fejemben felcserélődtek a nappalok és az éjszakák. Mostanában arra sem emlékszem, melyik hónap hanyadik napját írjuk a naptárban, és, hogy ezeken a napokon nekem hol is kellene lennem helyileg.

Teljesen normális, hogy a saját, és párom lakása között ingázom, lassan úgy élve, mint egy impotens férfi, elvégre a drogok valamiért ellenem fordultak, megfosztva a legtöbb örömtől, a kiüresedett mellkasomat hagyva hátra. Erősebb szerek kellenek, amik az utolsó morzsákat is felőrölik bennem, egy üres héjat dobva maguk mögé, mi senkinek sem kell.

- Ne haragudj-, veszi tenyerei közé a kezem, lassan forgatva benne vékony ujjaim, hosszasan viaskodva magával. – Szeretném...ha velem maradnál- eddig folytonos hülyeségek hagyták el ennek a férfinak a száját, viszont nem számítottam rá, hogy azt is megélem, miképpen azért fog könyörögni, hogy őt válasszam. – Megszabadítalak YiFan-tól, csak mondd, hogy velem maradsz és leszel a párom. Tudom, hogy sok rosszat elkövettem ellened, viszont most mindent jóvá szeretnék tenni. Veled az oldalamon...

- Megbeszéltük, hogy vigyázol TaeHyung-ra, YoonGi. -, hallgattatom el a hazugságai kiáramlását, azon a nagy száján. – És te nem tartottad ehhez magad. Ne kérdd, hogy veled maradjak...nem leszek senkié!-, rúgom ki magam alól a széket, elhagyva őt sokadjára, mivelhogy mostanában egyre többet hozza fel ezt a témát, ami rendesen megdolgoztatja az idegeim.

- Hogy vagy, kölyök?-, érdeklődöm a nevelt fiamnál, aki egy hete élvezi a szeretetben gazdag borzalmas életét, elvégre alig lát, így időnk sincs megszokni egymást, holott azt várnák tőlem, hogy rendes apaként viselkedem.

- Jól...-, dobálja le a tancuccait, amin elmosolyodom, mert pár hete égettem el a tankönyveimet, kihasználatlanság végett, neki viszont használnia kell minden egyes visszataszító darabját. – TaeHyung üzent neked, apa-, említi meg, amivel eléri, hogy minden figyelmem neki szenteljem. Volt párom nevére remény lobban a szívemben, amit fájdalmasan nyomnak el az indokok, amik távolabbra sodornak tőle. Mit akarhat? Szeret?

- Mit?- a szám kiszárad, és ha leplezni akarnám, se menne, mennyire kíváncsivá tett engem ez a három szó, mi a gyerek száját feszélyezettség nélkül hagyta el. Előtte nem kötelességem megjátszani magam, szabadon kérdezősködhetek TaeHyung állapota felől, úgyis mindent megoszt velem, ahogyan egy jó gyerek tenné az apjával.

- Holnap kiengedik a kórházból és ezt a levelet küldte neked-, halássza elő a gondosan összehajtogatott levelet, mit átad, utána bevonulva a szobába áll neki rajzolni, ami megfogant a fejében, és szeretné megörökíteni.

Mély levegőt véve hajtom ki a lapot, elolvasva a sorokat, amik melegséget csempésznek a mellkasomba, feltöltve kicsit lemerült énem akkumulátorát, mi az ő csókjára és szavaira szomjazik. Egyre nehezebb megálljt parancsolnom magamnak, egyre nehezebb távol maradnom tőle, és látni akarom, hogy felkel reggel, visszaakarom kapni, ami régen a birtokomban volt. Lennék elég erős hozzá? Jól vagyok?