Till The Day Of Spring

Tizenötödik fejezet (+16)

Kim TaeHyung:

A telefonom kijelzőjére pillantva harapom be az alsó ajkamat, mivel HoSeok késésben van, már itt kellene lennie, de nem adta a tudtomra, hogy valami közbe jött, és nem érkezik meg időben, így rossz előérzetem támad, azonban amikor felhívnám, akkor valaki megragadja a készüléket, és kihúzza az ujjaim közül.

- Ne aggódj, mindjárt itt lesz-, mondja nekem SeHun széles mosollyal az ajkain, és a kezembe nyom egy pohár édes pezsgőt, mire csak felsóhajtva csúszom vissza a kanapén, lelógatva a lábaimat-, ha meleg lennék, nem hagynék ki olyan látványt, mint te meg a bőrgatyás segged-, incselkedik velem megpöckölve az orromat, mire megrúgom, de ő csak nevetve kortyol a sörébe-, most mi van? Éppen dicsértelek, te kis törpe.

- Barom vagy-, csóválom meg a fejemet, majd felsóhajtva dőlök hátra, figyelve a modern és drága lakás berendezéseit, amikben lehet, hogy az elvaduló partin részt vevők kárt tesznek, hiszen a téli szünet elején járunk, ezáltal másnap már nem kell félnünk attól, hogy másnaposan megyünk be az iskolába tanításra.

Én csak huszonötödikén megyek haza, apa azt mondta, eltölthetem a szent estét a párom társaságában, de azért másnap oda kell mennünk, hogy legyen egy közös karácsony, ami az első lesz az életemben, hiszen amelyeket eddig átéltem, nem voltak családi ünnepnek nevezhetőek, és valahogy számomra mindig csalódással végződtek.

Mark lehuppan mellém, az üveget szorongatva, és nézi az összegyűlt társaságot, a barátait, ám látom rajta, hogy nagyon hiányolja Jennie-t, hiszen elég régóta nem voltak együtt huzamosabb ideig, ráadásul a szar időjárás miatt lehet, hogy nem tud hazarepülni Los Angelesbe, ami szintén ront a hangulatán.

- Lefeküdtél már HoSeok-kal?- kezd el faggatni új párkapcsolatomról, és hirtelen jött kérdésétől félrenyelek, és köhögve nyugtatom magamat, ő meg jót szórakozik a szenvedéseimen, élvezi, hogy ég az arcom a zavartól, amibe hozott. – Mit kell így kiakadni ezen? Csak kíváncsi vagyok, minden rendben van-e...

- Nem...-, rázom meg a fejemet beszívva az alsó ajkamat, elfordítva az arcomat, nem figyelve, milyen reakciót váltok ki belőle szavaimmal-, még nem szexeltem vele-, rántok vállat lehúzva az egész adag pezsgőt, majd a konyhába indulok, hogy töltsek magamnak üdítőt, közben kicsit elkalandozom.

Hol lehet a barátom? Lehunyva a szemhéjaimat támaszkodom meg a pulton, azután leveszek egy poharat a falon lévő szekrényből, aztán öntök bele kólát, hogy a hideg folyadékot kortyolva induljak vissza a nappaliba, nézve a többieket, akik már javában isszák az alkoholos italokat, és hangosan beszélgetnek, elnyomva a zene ütemét.

MiYeon és NamJoon éppen két feles között enyelegnek a táncparkettnek kinevezett területen, egymáshoz simulva, látszik rajtuk a boldogság, én meg csak lehuppanok a fotelbe, erősen markolva a kristályt, arrébb pillantva, WonShik-ot figyelve, aki éppen YeRim-et fűzögeti a sarokban. A lány kicsinek és törékenynek tűnik a magas center mellett, mégis édesek lennének együtt, ha összejönnének.

- Csörög a telefonod-, szólal meg egyszer csak SeHun a szekrény mellett állva, mire én felpattanva sietek oda, felnézve a legmagasabb polcra, és grimaszolva próbálom elérni az oda helyezett mobilomat, azonban túlságosan rövid a karom hozzá, és hiába pipiskedem, nem igazán tudom megragadni, hogy megnézhessem, ki keres. – Te tényleg túlságosan kicsi vagy-, nevet fel a haverom, ezzel húzva az idegeimet, mire felfújva az arcomat nyújtózom még jobban, megkapaszkodva a bútorban, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat a feladat elvégzése közben, de így sem igazán sikerül elegendő magasságra szert tennem ahhoz, hogy leszedjem.