Till The Day Of Spring

Huszonegyedik fejezet

Kim TaeHyung:

A szemeim a kétszeresükre tágulnak, ahogyan lassan felfogom a szavainak a súlyát, mik szerint pénzért dugott idegenekkel, és a pletykákból ítélve, amiket hallottam, ezt a lehetőséget a fél iskola ki is használta, ezért nézhetnek olyan szánakozóan rám a többiek. Sajnálnak, amiért ilyen párom van, bár igazából az elmúlt időszakban elkezdtem leszarni a legtöbb idegesítő véleményt, akikére adok, azok úgysem ilyen hozzáállással tekintenek kettőnkre, amiért hálás vagyok nekik.

Mély lélegzetet véve préselem össze az ajkaimat, mivel kezdem felfogni, hogy az összes pénz, amit rám költött, vagy a közös jövőnk megalapozására, mindent azzal keresett meg, hogy árulta a testét, és ez fájdalmas érzés, olyan, mintha gyomorszájon vágtak volna, hirtelen kiszorul a levegő a tüdőmből, és elkezdek szédülni, alig látva a párom arcát.

- Tae-, szólal meg aggodalmasan fogva meg a karomat, nehogy megint összeessek, újabb sérüléseket bezsebelve az amúgy is kék és lila foltokkal tarkított, horzsolásokkal színezett testemre. Mostanában elég szerencsétlen vagyok, a fagyos járda az ellenségemmé vált ezen a télen. – Mondj valamit...

- Én...-, nyitom ki a számat, ám számtalan értelmezhetetlen gondolatfoszlány fut át az agyamon néhány másodperc alatt, és hatalmas kérdőjelekkel lezárt mondatok is felötlenek bennem, ám egyetlen dolgot tudok csak tenni, ezért hát agyalás helyett cselekszem, átkarolva a párom derekát, arcomat a mellkasába fúrva, érezve hevesen doboló szívét. – Sajnálom...

Hosszú percekig némaság borul kettőnkre, az idősebb a hátamra simít, nyugtatgatva a felzaklatott lelkem, míg én enyhén remegve kapaszkodom belé, még mindig benne látva a horgonyt, ami lent tart az épelméjűség talaján, és nem engedi, hogy összeomolva őrültségeket kezdjek el művelni, mint mondjuk akkor, mikor JiMin-t szerettem teljes szívemből.

- M..miért?- kérdezem meg végül, megtörve a némaságot, ami lassan kezdett fojtogatóvá válni, hiszen ilyen borzalmas titkot nem lennék képes megemészteni, ha nem ismerném meg az okát annak, hogyan is keveredett bele ilyen illegális tevékenységekbe, illetve a magyarázat abban is segít, hogy ne roppanjak össze, ha tisztában vagyok azzal, mi történt, egyszerűbben meg fogom tudni érteni.

- Elszöktem otthonról...és...-, kezd bele, de elakad benne, valószínűleg nehezen jönnek a nyelvére a szavakat, ezt pedig képes vagyok átérezni, nekem sem sikerül akadálymentesen beszélnem a múltam azon részéről, amelyben az a rengeteg megaláztatás és kínzás ért. Ahhoz túlságosan fáj, hogy nyíltan, nyersen és részletesen ki lehessen fejteni, és hiszem, hogy neki is pont olyan gátat szab a szégyen, mint nekem.

Halk sóhajt hallatva vezetem fel a kezemet a nyakára, érintve a csupasz bőrét, ami még mindig forró, ezért úgy döntök, kicsit felfüggesztem ezt a beszélgetést, hogy enyhítsek a rosszullét tünetein, amik kínozhatják őt.

- Gyere, szívem-, húzom be a hálószobába, leültetve az ágyra, elsietve hozva egy nedves rongyot, amivel elkezdem törölgetni a homlokát és a tarkóját, nézve, ahogyan kicsit ellazul, és lehunyja a szemeit, élvezve a törődésemet. – Megfáztál szerintem-, suttogom lehajolva hozzá, hogy körülbelül egy magasságban legyen az arcunk, és amikor kinyílnak a szemei, összekapcsolódik a pillantásunk. – Hozok neked teát-, megyek ki a konyhába, hogy lefőzzek neki egy adag forró folyadékot, és addig is magam vagyok, hogy emésszem ezt az egészet.

Miután összedobok neki egy egyszerű szendvicset az ital mellé, visszamegyek hozzá, letelepedve mellé, az ölébe téve a tálcát, és figyelem, ahogyan lassan fogja meg a bögrét, ujjait köré kulcsolva, belebámulva, talán benne keresve a válaszokat.