Till The Day Of Spring

Tizenkettedik fejezet

Jung HoSeok:

Valahogy sejtettem, hogy nem lesz olyan egyszerű eltűnnöm az emberek elől, ehhez a kis zugom se ad megfelelő támaszpontot, sőt senkit sem zavar, hogy a párommal szeretnék békességben lenni, és lassan beadagolni a múltam, mert ha YiFan véletlenül valahogy a nyomomra akadna, szépen belegázolna mindenbe, amit felépítettem. Nélküle...

Felülve nézem JiMin-t, ráterítve páromra a takarót, mert nem bízom barátomban, hogy nem támadja le újfent, idióta észérvekkel, amik több, mint egy hónap távlatában feleslegesnek bizonyulnak.

- HoSeok, beszélhetnénk?-, biccent, én meg felveszem a pulcsim, hagyva, hogy mellkasom szabad maradjon, lényegtelen ki lát meg, a lényeg az, hogy mindenem TaeHyung-hoz tartozik, alapjáraton meg meg tudom védeni magam.

- Mi az?- csukom be az ajtót, tudatában annak, hogy SungMin nem mer csinálni semmit, míg távol vagyok, rettentően fél tőlem, amit meg is tudok érteni, és elégedett vagyok ezzel a rendszerrel.

- Ma nem jön, YooNa. – kezdi az elejéről, ezen tettével erősítve bennem a késztetést, hogy besétáljak és az ajtót a képébe vágjam, holott egyrészt én tehetek róla, amiért ilyen lett.

- Igen?-, vonom fel a szemöldököm, karba fonva a kezeim, egyelőre nem véve fel támadó test állást, látva a narancshajún, hogy hasonló viselkedési normákat produkál, mint mikor Tae-vel volt együtt, vagyis változás lépett fel az életében, ami lehet rossz, vagy jó.

- Elmehetnénk valamerre-, ajánlja fel, ami máskor kapóra jönne, főleg, mert dughatnék kedvemre, ám ebben a helyzetben nem hagyom itt másodjára, kísérletezve a sorssal, hogy mikor kap nagyobb pofont, mint, amit JiMin-től bezsebelt, azon az éjjelen.

- Nem megy-, veszek mély levegőt. – Most jöttem vissza, és holnap dolgozat-, emlékeztetem, aminek nem kifejezetten örül, viszont valamiért nem firtatja tovább a dolgot, mi már messziről rossznak tűnik, a testtartásából ítélve valóban szüksége lenne a társaságra, amit nem tudok megadni neki. Nem vagyunk már egy szinten...

Kurva sok feltörni vágyó agressziót kell magamba fojtanom, de vigasztal a tudat, hogy a barátoknak számítaniuk kell egymásra, és látszólag JiMin kezdi feldolgozni, hogy a volt párja az én kezemet fogja, és nem tervezi elengedni.

- Ok-, löki el magát a faltól és megfordulva távozik, feszes testtartással, mi félelmetessé teszi egy idegen szemében, azonban az enyémben teljesen más képet fest az aurája, amiben túlságosan fűt a bosszúvágya.

Elképzelni sem tudom mi húzta fel, de őszintén, le is szarom, azok után, ahogyan viselkedett TaeHyung-gal, mintha játék baba lenne a srác, aki szebbé teszi a napjaim, bár JiMin világéletében nem tudta értékelni a jót. Akkor is csak a bajt kereste...

Lehunyva engedem ki a tüdőmben rekedt levegőt, amint eltűnik a látómezőmből, megszabadítva a nyomástól, ami vele jön, amit kevesen viselnek el a környezetében. KyungSoo és Jackson kivételes esetek, de inkább JiMin mellett állnak, mint JongIn oldalán, mert annak a fiúnak több bűne van, mint barátomnak. Már nem tudom, melyik a veszélyesebb.

Nem érzek lelkiismeret furdalást, mert hagyom elmenni, van amit nem kell firtatni, el kell engedni, majd várni, hogy az idő megoldjon mindent, mit az ember elcseszett ebben a rohadt világban.

A telefonomat előszedve nézem meg a videókat, amiket JongIn töltött fel, és a számuk megkétszereződött délelőtt óta. A legnagyobb figyelmet, mégis az a videó kapja, ahol TaeHyung-ot először érte ilyen mértékű szexuális erőszak, minek keletkezéséről pár órával azelőtt kaptam értesítést, jobban mondva ChanYeol hencegett a tervvel. Ha megállítom, valószínűleg nem jönnek össze JiMin-nel...és az jobb lett volna.