Till The Day Of Spring

Huszonkilencedik fejezet

Jung HoSeok:

HoJun-t tartva a karjaimba nézek ki a kórház ablakán, azon merengve mikor szabadulhatunk ki innen a gyerekkel, elvégre bevagyunk ide zárva, lassan két hete, mi nem tesz jót a komfortérzetemnek.

A kisfiú a kezeimbe vackolva magát találja meg a megnyugvását, csöndesen merülve álomba, élvezve a testemből kibocsátott meleget, mit neki szándékozom adni ezekben a percekben, elvégre majdhogynem két óráig sírt a szeretetemért. Szomorú belegondolni, hogy lassan egy hónapos és az igazi szülei rá se néznek, jobbnak látják kerülni vele minden testi kontaktust.

JiMin sem járt bent nálam azóta a kórházban, és YoonGi sem tolta be a képét, viszont TaeHyung minden szabad percében azt keresi, hogyan segíthetne rajtam, folyamatosan főzve rám, nehogy visszaessek a kezdeti stádiumomba, ahonnan nehéz, és megerőltető diéta betartása során kerültem ki.

Az életem egyre rohamosabb tempóban szivárog ki az ujjaim közül, mert tulajdonképpen csak magam körül kell szétnézzek, ahhoz, hogy lássam semmi sem a terveim szerint alakul. Itt állok, két gyerekkel, egy fiúval, aki a párom szerepét tölti be, tökéletes szülőnek bizonyulva a továbbiakban, emellett ott vannak a szüleim, a volt a családom, a párom családja.

Bár a napokban testileg sokat fejlődtem, nem állok készen újabb bevetésre YiFan ellen, és úgy érzem közeledünk a végéhez, amikor mindent le kell zárnunk, egyetlen fennmaradó egérutat sem hagyva nyitva. A párom túlságosan egyszerű célpont neki, és olyan könnyedén végezhetne vele, mint ahogyan levegőt vesz, semmiféle megbánás nélkül bitorolva el, újabb fontos életet a mindennapjaimból.

Őszintén szólva, ebbe az egészbe belegondolva, hiányzik Amber, akivel elég régen nem találkoztam, valójában beszélni se beszélünk, mivelhogy eltűntem újfent a szeme elől, így csupán sejtheti, hogy megint nem jókedvemből szívódtam fel. Biztosan lenne ötlete, hogy mit csináljak most az életemmel, mi is lenne a legjobb döntés, azok után, hogy megint hatalmas zűrt csinálok magam körül.

- Apa...-, teszi le a mesekönyvet HyunJae, belefirkantva egy kis jelet, hogy megjegyezze mennyit haladt benne, majd letéve mászik az ágy végébe. – Megfoghatom az öcsém?

- Persze-, mosolyodom el, megnyalva az ajkaim lépve oda hozzá, lassan eresztve a kis karokra, amik hősiesen tartják meg a csecsemő könnyed súlyát, tekintve, hogy két kilóval született, és azóta alig szedett fel valamennyi zsírt.

Elnyomom a bennem tomboló vihart, hogy másnak meg se forduljon a fejében, hogy nekem segíthessen, figyelembe véve, hogy az ismerőseim nagy része képtelen lenne nekimenni ősellenségemnek és túlélni a vele való találkozást. Ha engem veszünk példának, hatalmas szerencsém van azzal, hogy igazából YiFan párjaként kerültem be oda, ezáltal valamiféle érzelmi kapocs is fűzi hozzám, ami nem engedi neki, hogy holtan lásson, még ha magában örülne is ennek a végkimenetelnek.

- Odaadtad neki?-, nyit be TaeHyung mosollyal az ajkain, amit az elmúlt időszakban rendszeresen tapasztalok rajta, mióta elfogadtam a két gyerekünk és az ő létezését is, miképpen nem hajlandó kimászni a sötétségemből.

- Igen-, sóhajtok fel átkarolva a derekát csókolva az ajkaira, kifejezve a szeretetemet, amiből jóval többet érdemelne, ha sokkal több időnk lenne. Végtére is nem akkora hülyeség, hogy újfent eltűnök exem árgus tekintete elől, és új életet kezdek egy másik városban, velük.

- Ha elejti?-, aggodalmaskodik párom, a mellkasomra helyezve kezeit, amiktől egyből briliáns ötletnek tartom a felszívódást, mert sokkal nagyobb biztonságban lenne, továbbá feltétel nélkül tudnám szeretni.