Till The Day Of Spring

Tizenkilencedik fejezet

Kim TaeHyung:

Egyáltalán nem hiányzott a tanítás meg az ezzel járó összes nyűg, az unalmas délelőtti tanórák, a rengeteg magolásra váró információ, amiknek a nagy részét soha a büdös életben nem fogom gyakorlatban hasznosítani, mégis meg kell jegyeznem mindet, ha jó jegyet akarok szerezni.

Abban az időszakban, amikor a depresszióm holtpontjára jutottam JiMin végett, nem törődtem túl sokat a teljesítményemmel, ezért viszonylag sokat romlott az átlagom, ám minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kijavítsam a hibáimat, a tanáraim pedig meglepően kedvesek, a legtöbbjük új esélyeket ad nekem, tudva, mennyit szenvedtem akkortájt, illetve az apámmal történő pereskedés híre is bejárta a tanárit, amiatt is nagyon együtt érző velem mindenki, így kaptam lehetőséget.

A takarót az orromig húzom, majd lejjebb csúszom az ágyban, a biológia tankönyv sorait bújva, fáradtan ásítva egyet, a telefonom kijelzőjére vezetve a pillantásomat, amikor a készülék megrezzen, jelezve, hogy üzenetem érkezett, amire egyáltalán nem számítottam, HoSeok elméletileg JiMin társaságában van valahol, mivel megbeszélnivalójuk akadt. Ezen nem idegesítem magamat, sokkal inkább aggódom a párom testi épsége miatt, ugyanis az elmúlt időszakban rengetegszer verekedett, és nem akarom, hogy megsérüljön, pláne, hogy valamilyen oknál fogva nem akar kórházba menni, amit csak egy bizonyos határig tudok tolerálni, ha annál súlyosabb a sérülése, leszarom, hogy nem szeretné, beviszem, hogy orvos lássa el.

A barátom üzenetét megnyitva lepődök meg, amikor megpillantom a sorokat, amik egy szórakozóhely adatait tartalmazzák, és utána van egy üzenet, hogy körülbelül egy óra múlva jelenjek meg ott, mert szeretné, ha csatlakoznék hozzájuk a buliban, ahová menni akarnak.

Nincs túl sok kedvem a péntek éjjelemet házon kívül tölteni, de azt sem akarom, hogy megbántódjon a szerelmem, ezért erőt véve magamon válaszolok neki, beleegyezve ebbe az elfoglaltságba, félretéve a tananyagot, és kimászva a meleg bunkeremből állok fel, kinyújtózva pillantva a macskámra, aki a radiátoron kinyúlva alszik, élvezve, hogy a fűtés miatt kellemes meleg van alatta.

Felsóhajtva lépek oda mellé, beletúrva a bundájába, mire halkan nyávogva kezd el dorombolni, reagálva az érintésemre, és elégedetlenül ül fel, amikor néhány másodperccel később már nem vele törődöm, hanem azzal, hogy mit vegyek fel a partira.

A buszok késlekedése miatt nem érek oda időben, ráadásul a nem működő fűtés miatt az egész úton végig vacogtam, de végül megérkezem a szórakozóhely elé, megpillantva HoSeok vörös tincseit, bár annak nem örülök, hogy JiMin narancs feje is felbukkan a tömegben, viszont tudtam jól, hogy itt lesz.

- Szia-, megyek oda páromhoz, a nyakába karolva állva lábujjhegyre, ő meg elmosolyodva húzza félre a cigarettát, amit éppen várakozás közben szív, és lehajolva csókol az ajkaimra, mire felsóhajtva hunyom le a szemeimet, kiélvezve, ahogyan fél kézzel a derekamra simít-, hiányoztál-, motyogom neki, hozzábújva, amíg várakozunk arra, hogy elszívják a maradékot ebből a mérgező szarságból.

- Te is nekem, kicsim-, mondja nekem, a hajamba vezetve az ujjait, elérve, hogy felnyögve simuljak hozzá még közelebb, bár a télikabátok végett ebből egyikünk sem érez semmit sem igazán, ami eléggé szomorú. Mert imádom, ahogyan a mellkasa az enyémhez ér, pláne, ha mindketten csupaszok vagyunk. – Milyen napod volt?- érdeklődik még slukkolva kettőt, azután eloltja és kidobja a csikket, így végre bemehetünk a melegre, ami annyira jól esik az átfagyott porcikáimnak itt január közepén, hogy kedvem lenne leülni a fűtőtest mellé, és el sem mozdulni onnan.

- Igazából... tűrhető, azt hiszem. Hála az égnek, ChanYeol már nem keres, a múltkori óta azért nagyjából elkerül-, felelem levéve a kabátomat, a sapkámat és a sálamat, azután leadom a ruhatárnál, és figyelem, ahogyan a drágám levetkőzik. – Te hogy vagy, szívem?