Till The Day Of Spring

Kilencedik fejezet

Kim TaeHyung:

Az alsó ajkamat rágcsálva hagyom, hogy HoSeok az ujjaim közé fűzze a sajátjait, majd magával húzzon, továbbra is az idióta tervét szem előtt tartva, ami abból a szempontból nem túl előnyös ötlet, hogyha menekülésre kerül a sor-, mert, a rendőrök meglátnak minket-, akkor én eléggé megszívom, hiszen nem erőltethetem meg magamat.

Mély lélegzetvételt követően veszem el tőle a festéket, tudva, mit is kell tenni vele, hiszen régebben használtam ehhez hasonlót, de azt kisebb méretű rajzlapok lefújására, nem pedig egy állami tulajdonban lévő tehervonat vagonjait nézve vászonnak, megszegve a rongálásra vonatkozó törvényeket.

Megrázom a flakont, aztán megmarkolva tartom határozottan, valami egyszerű, mégis elegáns formát alkotva meg a világos felületen, míg a párom éppen valami angol szöveget mázol fel rá, amit nem teljesen értek, viszont abban a pillanatban megdermedek, amint meghalljuk a távolban szirénázó rendőrautót, mire HoSeok felém pillant.

- Csak nyugodj meg-, mondja nekem, elvéve a dobozt, oldalra dobva, mintha az elkövetők gyorsan távoztak volna a helyszínről, ezt követően megfogja a csuklómat, és magával kezd húzni, a nyakamba tekerve másik kezével a sálját, ezzel eltakarva az arcomat, meggátolva a fagyos levegőt, hogy leáramoljon a tüdőmbe. – Legyél természetes-, nyom egy csókot a homlokomra, ezzel elérve, hogy ne legyek annyira ideges.

A barátom mellett haladva nézelődöm a városban, egyre közelebbről hallva a kellemetlen zajt, amitől még frusztráltabb leszek, viszont az idősebb hirtelen ötlettől vezérelve megragadja a derekamat, és lehámozva az anyagot a képemről csókol ajkaimra, mire azokat elnyitva engedek utat a nyelvének.

Halkan felnyögve simulok hozzá, élvezve azt, ahogyan felsimít a dzsekim alá, kissé átfagyott ujjainak érintésétől kiráz a hideg, de érzem, ahogyan a bőröm melege csakhamar átjárja a testrészeit, megfelelő hőmérsékletet teremtve neki is.

- Elnézést-, szólít meg minket hirtelen egy rendőr, mire ellépve pillantok a férfire, aki láthatóan kényelmetlenül érzi magát ebben a szituációban, hiszen megzavart minket smárolás közben, és rám pillantva realizálta magában, hogy ugyanolyan hímnemű vagyok, mint a partnerem. – Nem láttak erre futni néhány kamaszt?- kérdezi tőlünk elgondolkodva mérve végig, ellenőrizve, hogy egyikünk sem lehet az elkövető, én pedig beharapom az alsó ajkamat, mikor kicsit elidőzik rajtam, viszont várom, hogy mit lép. – Valaki megint lefújta a vonatot-, magyarázza nekünk, végre HoSeok-ra emelve a pillantását, őt nem figyelve meg tüzetesebben.

- Arra mentek-, válaszolja a párom egy irányba mutatva, ami váratlanul felötlött benne, a kék egyenruhás alak még egyszer bizalmatlanul megbámul, azután elindul, hogy a nem létező bűnösök nyomára bukkanjon, míg mi egymás mellett haladva sétálunk a járdán.

- Esik a hó-, pillantok fel a szürkés felhőkkel borított égboltra, amiből apró pelyhekben, még lassan hullik alá a csapadék, és ettől felvillanyozódom, megfeledkezve az előbbi ijedtségről mosolyodom el, megfogva egyet az aláhulló darabok közül-, imádom a havazást-, motyogom, nézve, ahogyan a kis jégkristály elolvad a tenyeremben, és a vízcsepp, amivé válik, lefolyik rólam.

A pasim felnevetve fogja meg a csuklómat, hogy közelebb húzza magához a végtagomat, lehűlt szájával megpuszilva a kézfejemet, amitől nagyon zavarba jövök, és nyakig pirulva hajtom le a fejemet, ő viszont ezt nem engedve emeli meg az államat, én meg belenézek a melegen csillogó, sötét szemeibe, és még inkább elvörösödöm, látva a bennük visszatükröződő érzelmeket.

- Annyira szeretlek-, dőlök a mellkasának, a sok ruha miatt, amit visel, csak enyhén érzékelem a szívverését, -, örülök, hogy itt vagy velem-, suttogom nyakába karolva, hajába vezetve az ujjaimat, nagyon közel hajolva hozzá-, fázom, hyung... Veszel nekem forró csokit?