Till The Day Of Spring

Nyolcadik fejezet

Kim TaeHyung:

A hálószoba padlóján ülve nézek fel a plafonra néhány perc erejéig, de hamar sikerül összeszednem magamat, a könnyeim nem csordulnak le az arcomon, ezért mélyet sóhajtva pakolok bele pulóvert a hátizsákba, közben gondolkodom az eseményeken, nem igazán értve a kiváltó okokat, viszont jelen helyzetben ez egyáltalán nem érdekel. Hiába kellene biztonságban éreznem magam ebben a házban, ami az új otthonom, HoSeok nélkül védtelen vagyok JiMin-nel szemben, és ez rohadtul megrémiszt, mert már nem tudom kiszámítani a lépéseit, miért ilyen kétszínű.

Behúzom a cipzárt, hogy aztán a vállamra vegyem a táskát, és annak a pántját markolva megyek le az emeletről, figyelve, ahogyan YooNa a kanapén ülő JiMin arcán lévő sérüléseket ápolja le, ám ettől már nem éled fel bennem a késztetés, hogy segítsek rajta, egyszerűen csak állok ott, figyelve őt, és mintha egy idegent bámulnék. Nem a sérülései komolysága miatt, hanem a viselkedésének megváltozása miatt.

- TaeHyung...-, hallom meg SungGyu hangját, ezért odafordulva nézek rá, de most egyszerűen nem vagyok abban az állapotban, hogy meghallgassam a szent beszédet, amit tartani akar a párommal kapcsolatban. – HoSeok...

- Nem érdekel-, rázom meg a fejemet, és leülve a földre húzom fel a cipőt a lábamra, majd a fűzőkkel kínlódom, igyekezve gyorsan bekötni őket, mert szeretnék eltűnni egy időre, amíg mindenki megnyugszik.

- Dehogynem-, jön hozzám közelebb, és lepillantva rám néz a szemeimbe-, a barátod agresszív, megtámadta JiMin-t-, közli velem, mire feltápászkodom, megnyalva az ajkaimat.

- Figyelj, apa. JiMin egy seggfej, és kurvára megérdemelte, ne védd már állandóan-, közlöm vele, leakasztva a kabátomat, és a hátizsákomat leejtve a földre veszem fel, ne fázzak meg, amint kiteszem a lábamat a fűtött házból. – Szerintem túlságosan elfogult vagy őt illetően, és nem akarod észrevenni, hogy egy szörnyeteget nevelsz.

- TaeHyung-, sóhajt fel, érzem a hanghordozásán, hogy még mindig átkozottul mérges, és kezdem kihúzni a gyufát, bár ebben az esetben egyáltalán nem izgat, mivel már nagyon unom, hogy HoSeok a hibás mindenért, ahelyett, hogy megértené a párom indítékait, és netalán JiMin-ben keresné a hibát. – Nem járhatsz HoSeok-kal.

- Ne mondd meg nekem, mit tegyek-, veszem vissza a hátizsákot, a fejemre húzva a kapucnit-, inkább neveld meg JiMin-t, különben mindenki ezt fogja vele művelni. Nem tudod, mennyi mindent elbaszott már-, jelentem ki dacosan, mivel nem fogok szakítani a barátommal, csak azért, mert a nevelőm nem kedveli.

- Ne beszélj így a bátyádról!-, emeli meg ismét a hangerejét, én azonban csak mélyeket lélegezve nyugtatom le magamat, próbálva azért egészen udvariasan és tiszteletteljesen viselkedni vele, még ha legszívesebben az arcába üvölteném, hogy mit is érzek valójában. – Tudatában vagyok annak, mit tett veled, de...

- Te... tudtad?- kerekednek el a szemeim, és hirtelen minden dühöm elpárolog, és csak elszoruló mellkasom jelzi, hogy nem üresedtem meg véglegesen, viszont ez az elszólása olyan fájdalmas, mintha gyomron vágott volna. – Hogy tehetted ezt velem?- szöknek könnyek a szemembe, és megremegve markolom meg a ruhám anyagát, érezve, ahogyan a sós cseppek lefolynak a bőrömön, viszont már nem érdekel a válasza, hátat fordítva neki indulok az ajtó felé.

- TaeHyung...-, fogja meg a csuklómat, érintése nem agresszív vagy akaratos, egyszerűen csak nem akar elengedni-, sajnálom. Nem akartam beleszólni, ez a ti dolgotok volt.

- Azt hittem, hogy végre lett családom. De tévedtem-, húzom el a végtagomat, és átlépve a küszöböt csukom be magam mögött a nyílászárót, a kapu felé lépkedve, dörzsölve a szemeimet, hogy legalább az orromig lássak el, ne essek el semmiben.