Till The Day Of Spring

Tizennegyedik fejezet

Kim TaeHyung:

- Én is nagyon szeretlek, HoSeok- suttogom megtörölve az arcomat, majd a nyakába karolva állok lábujjhegyre, hogy elérhessem kívánatos ajkait, amiket már ezerszer csókoltam, mégis többet és többet akarok belőlük, millió és millió csókot várva még az életem során, abban a hitben, hogy a végégig velem marad. – Köszönöm szépen-, motyogom, majd leenged az államat, fogadva a nyelvét, amivel gyengéden érinti az enyémet.

Ujjaival felsimít a pólóm alá, kellemes bizsergést váltva ki a testemből, ettől pedig enyhe remegés fut végig rajtam, ahogyan közel simulva hozzá élvezem a közelségét, ahogyan kapkodja a levegőt, a mellkasa az enyémnek feszül, és boldogság árad szét bennem, és meg nem történtté teszi a hibákat, amiket elkövetett, és csak a pozitív tetteire tudok gondolni, na, meg arra, mennyire óvatosan bánik velem, mintha törékeny lennék.

- Köszönöm, hogy itt vagy-, mondja csendesen, amitől zavarba jövök, és a nyakába fúrva az arcomat rejtem el előle a pírt, ő viszont felkuncogva szorít magához, izmos kezeivel erősíti bennem a biztonság érzetét, tudatosítja újra és újra minden porcikámmal, hogy hozzá tartozom, és meg fog védeni, akármi történjen is.

- A tiéd vagyok-, nyalom meg a bőrét, majd megharapom a nyakát, rajta hagyva a nyomomat, tudatva a világgal, hogy ez a tökéletes pasi az enyém,és nem szándékozom osztozni rajta senkivel sem.

Reggel a nyakláncot ismét becsatolom, majd utána megigazítom a tincseimet, izgatottan harapva az alsó ajkamba, tudva, hogy ma végre megváltoztathatom az unalmas fekete hajtincseimet élénkvörösre, és HoSeok is hasonló árnyalatra festi a lilás tincseit. Ez lépés mindkettőnknek kicsit nehéz, mert a hajszín váltással elengedünk egy kis darabot a múltból, amihez kötött frizura, de szerintem egyikünk kárára sem fog válni a döntés, hiszen ezzel haladunk a közös életünk felé, szépen, lassan, de határozottan.

- Jó reggelt, kicsim-, karol át a párom, hátulról hozzám simulva, puszit hintve a nyakamra, amitől megremegve sóhajtok fel, lehunyva a szemeimet, megfogva az ujjait, finom érintésével kezdve a reggelemet, amitől csak jól indulhat. – Ma van egy kis dolgom-, szólal meg, simogatva a pocakomat, amitől teljesen ellazulva dőlök a felsőtestének, érzékelve, ahogyan mély lélegzetet vesz. – Nem megyek órára, de veled ebédelek, oké?

- Persze-, bólintok beleegyezően, megbízva benne, esélyt látva arra, hogy nem hülyeséget csinálni indul, hanem tényleg fontos elintéznivalója akadt, én meg nem tehetek mást, nem hisztizhetek, hogy ne menjen, és folyamatosan csak mellettem legyen és velem törődjön, mert akkor csak megfojtanám a ragaszkodásommal, tehát, akármennyire szeret, elhagyna. Azt meg nem akarom, inkább engedek, hogy meglegyen mindkettőnk szabadsága, és ez ne menjen a párkapcsolat rovására. – Vigyázz magadra-, fordulok felé, pipiskedve hintve csókot az ajkaira, mielőtt eltávolodik tőlem.

- Te is, kincsem-, mosolyodik, majd nekiáll felöltözni, míg én az egyenruhámat igazgatva nyögök fel, mert nincs túl sok kedvem órákra bemenni, de muszáj lesz, ezért hát elkészülve süllyesztem a zsebembe a telefonomat, és én is magamra öltöm a lábbelimet, HoSeok pedig kimegy az ajtón.

A táskámat a vállamra kapom, majd elhagyom a szobát, bezárva az ajtaját, és a menza felé baktatok, meghallva, hogy valaki a hátam mögül a nevemen szólít, mire megállva fordulok a hang irányába, megdermedve a fiú láttán.

- Köszi, hogy megvártál-, sóhajt fel JeongGuk, amikor mellém ér, szemeiben derű csillog, valószínűleg nincsen tisztában azzal, hogy a szeretett YoonGi-ja félrelépett, és az ágyába akarta csábítani az én drágámat. – Beszélhetnénk? Nagyon hiányzol nekem-, folytatva, kifejezve, mégis milyen indokkal szólított le engem, én meg biccentek, adva neki egy esélyt, hogy legalább egy kicsit enyhítsen a kettőnk között feszülő szakadék mélységén. Talán meg tudok neki bocsátani.