Till The Day Of Spring

Hetedik fejezet

Kim TaeHyung:

A vázában lévő virágok akkor még gyönyörű színes, élettel teli növények voltak, amikor felébredtem a kórházi szobában, de aztán üres tekintettel figyeltem, ahogyan napról-napra kiszáradtak, elrohadtak, akár az én életem, és már bennük sincsen semmi, ami arra utalna, hogy valaha élőlények voltak, hiába van a víz, ami lehetőséget adna nekik a további virágzásra, képtelenek elfogadni ezt a támogatást.

Hiába lettek csodálatos nevelőszüleim, ha egyszerűen lehetetlen túllépnem a rengetegen fájdalmon, amelyet JiMin okozott nekem ismeretségünk rövid ideje alatt, ráadásul még azt az esélyt is el kellett csesznie nekem, amivel talán rendbe jöhettem volna, és nem kellene megint azon gondolkodnom, hogy milyen módszert bevetve végezzek magammal.

HoSeok állítólag volt bent a kórházba kerülésem másnapján, és ő hozta a csokrot, is, de azóta nem járt erre, nem keresett, ezért az utolsó ajándékaként veszem a vázában lévő kórókat, és nem engedtem kidobni, sem anyának, sem a nővérnek, akiknek a szépérzetét sérti az a rengeteg halott virágszál.

- TaeHyung...-, hallom meg Mark hangját, valószínűleg sokadik alkalommal szólít a nevemen, azonban annyira a saját világomba merültem, hogy ismét elszalasztottam a szociális esélyt arra, hogy bárminemű kapcsolatot létrehozzak egy másik személlyel, de egyáltalán nincsen kedvem kinyitni a számat, mint a normális társalgásokban megszokott lenne. – Ne csináld ezt velem megint, Tae...-, mondja kétségbeesetten simítva az arcomra, ám elfordítva a fejemet kerülöm ki az érintkezés ezen formáját is, és fájdalmasan felszisszenve kapok a bedagadt részhez, megérintve a duzzanatot, aminek állítólag el kellett volna már múlnia.

- Nem segíthetek...velem sem beszél-, mondja apa a sarokba húzott székén ülve, onnan felügyelve az újabb kísérletet arra, hogy a legjobb barátom szóra bírhat, viszont tisztában vagyok azzal, hogy holnap is be fog jönni, aztán holnapután is, ahogyan az elmúlt öt napban is tette.

A bűntudat mardossa a lelkemet, amiatt, hogy nem próbálkoztam erősebben ellökni JiMin-t, de ott van még a tudat, hogy az is megfordult a fejemben, hogy HoSeok csak egy pótlék, a „ha nincs ló, jó a szamár is" alapon, erre pedig saját magamnak cáfoltam rá, bár nincs jelentősége, hiszen azon az éjjelen eléggé egyértelművé tette szándékait, nem is hallgatva meg, ezért hát újfent azoknak a szerelmeseknek a táborát erősítem, akik nem lehetnek együtt szívük választottjával. Pedig, a lehetőség a markomban volt, és hiába akartam szorosan tartani, JiMin felbukkant, hozta a kését, és a korábbi, már gyógyulófélben lévő nyílás mellett készített még egyet, egy jóval mélyebbet, de egyelőre nem értem, miért sokkal fájdalmasabb ez az egész.

Azután minden homályos, hogy HoSeok elment, apa kijött hozzám, hogy beparancsoljon a házba, nehogy tüdőgyulladást kapják, és meghaljak, ami egyébként szerintem egy igenis jó kilátás volt, viszont ez a családom nem akarta.

- TaeHyung... majd találkozunk-, áll fel a vörös hajú végzős, és a férfi felé meghajolva fejezi ki tiszteletét, és elhagyja a kórtermet, ami majdnem egy hete szolgál már lakhelyemül.

Habár az az érzésem, hogy a közeljövőben kiengednek, mert túl sokat voltam bent a sérüléseimhez mérten, mondjuk ezt a csodálatos kiegészítő tüneteknek köszönhetem, amik a gyenge szervezetemet még jobban megterhelik, egyre rosszabb és rosszabb állapotokat idézve elő benne.

Két napja nem ettem egy falat szilárd ételt sem, mivel nem marad meg a gyomromban, csak kihányom, akármivel is próbálkoznak tömni, ezért már nem is pocsékolom az ételt, jó az valaki olyannak, aki képes megemészteni.