Till The Day Of Spring

Huszonnyolcadik fejezet

Kim TaeHyung:

Lassan felegyenesedve túrok bele a hajamba, kimerülten pillantva a párom sápadt arcára, nézem a csöveket az orrában, amelyek életben tartották az elmúlt egy hét folyamán, és elszorul a szívem a fájdalomtól, aminek köszönhetően nehezen jut el az oxigén a tüdőmig, a könnyek pedig csípik a szemeimet, majd lecsordulnak az arcomon, egészen az államig.

Ujjaimmal kis köröket rajzolok forró bőrére, erőt véve magamon, hiszen ezt a napot is át kell vészelnem valahogyan, és a semmittevés lehetősége sem kecsegtet semmiféle kívánatossággal, sőt, leginkább csak bevennék valami gyógyszert, aztán egész nap csak aludnék, a sötétség és a tudatlanság mélyére süllyedve.

- Szeretlek...-, súgom a fiúnak, ezt követően gyengéden csókolok kiszáradt ajkaira, utána pedig felállva mozgatom meg az elgémberedett tagjaimat, és kicsit masszírozom a nyakamat, amit sikerült elaludnom a kényelmetlen pozitúrának köszönhetően, amelyben töltöttem az éjszakát. – Kérlek, ébredj fel-, pillantok rá, nézve lehunyt szemhéjait, és elfog a félelem, hogy mi lesz, ha tényleg soha többé nem fog magához térni?

Az ajkamba harapva akarom elnyomni a gondolatokat, hogy mégis milyen lenne, ha nem hallhatnám újra a hangját, ha nem láthatnám a széles mosolyát, a bőre nem érintené az enyémet, a csókjai nem adnának biztonságot, és nem tudnék hozzábújni már. Ezek a képek nagyon rémisztőek, és igyekszem elhitetni magammal, hogy szürreálisak is, de nem vagyok már annyira biztos abban, hogyan is fognak alakulni a dolgok, viszont azt tudom, akármi lesz is, végig fogom majd a kezét, egyetlen percre sem engedve el. Ez az egyetlen, amit tehetek érte, szeretnem kell, akárhogyan is végződik ez az egész.

- Jó reggelt, Tae-, hallom meg apa mély orgánumát a hátam mögül, mire felé fordulva erőltetek halvány mosolyt az ajkaimra, figyelve, ahogyan belép, és leteszi a magával hozott szatyrot a szekrényre. – Gyere, együnk-, mondja nekem, mire bólintva lépek oda, leülve a székre, és sóhajtva nézem, ahogyan kiveszi az ételhordókat. – JaYoung főzte neked, tudja, hogy ez a kedvenced-, nyomja a kezembe az egyiket, amit felbontva szívom be a kellemes illatokat, és görcsbe rándul a gyomrom.

- Köszönöm-, kezdek el enni, legyűrve minden falatot, mert tisztában vagyok a ténnyel, hogy muszáj lenne rendesen táplálkoznom, azonban az aggodalom és a rettegés megnehezíti az egészséges életmódot, ami nem éppen előnyös. – Hoztál kávét is?- érdeklődök, próbálkozva egy baráti csevegéssel, ugyanis az elmúlt időszakban nem igazán voltam kapható a kommunikáció bármely formáira.

- Mondott valami újat az orvos?- érdeklődik apa, mire enyhén megfeszülnek az izmaim, a pálcikák összepréselődnek a kezemben, ahogyan leküzdöm a rossz érzéseket, a hányingert, és inkább folytatom az étel elfogyasztását.

- Nem -, rázom meg a fejemet némi habozás után, felszúrva egy húsdarabot, kicsit levezetve a feszültséget azzal, hogy nem rendeltetésszerűen használom az evőeszközt, hanem kisebb agresszív tettekre. – Folyton csak azzal jönnek, hogy helytelen életmód, túl sok drog, kevés evés és alvás, ettől meg kimerült a szervezete... de nem jutunk előrébb, ha állandóan ezt szajkózzák-, fújom ki a levegőt, utána meg lenyelem az utolsó falatot is, letéve a kiürült dobozt, inkább a koffeines italnak szentelve a figyelmemet.

- Tudom, hogy aggódsz-, figyel apa, megszorítva a térdemet, én meg csak biccentek, kifejezve, hogy mennyire igaza van a lelki állapotommal kapcsolatban. Megint instabil vagyok, ám az öngyilkosság és a vegetálás gondolatai között cikázva, nem tudva eldönteni, melyiknek van több értelme. – Nem tudom, mit hoz a jövő, fiam, de ne felejtsd el, hogy mi itt vagyunk neked, és szeretünk. Tudom, hogy nehéz időszakban vagy, de elmúlik, és minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.