Miért kell, hogy szeresselek? ~Befejezett~

8.

Jungkook pov: 

Reggel izomlázzal és rémálom keltem fel. A tegnap esti kis bunyó nagy hatással volt rám, lelkileg és sajnos testileg is. Megalázva,összetörve érzem magam, hisz olyan  tehetetlen voltam, miközben Jimin mindent beleadott, még akkor is, ha sokkal nagyobb volt nála az ellenfél. Én pedig mozdulni se mertem annyira be voltam fosva...soha nem volt hatalmas önbizalmam, de ezek után már az sem maradt. 

Az önmarcangolás közepette kikelek az ágyból és rögtön a szemközti ágyra téved a tekintetem. Tae nem jött be aludni...lehet még haragszik rám? Vagy olyan ronda az összevert képem, hogy rám sem bír nézni?

Nagy sóhaj után a szekrényemhez sétálok, ahonnan kiveszek egy, egyszerű szürke pólót, majd fehér cipzáras felsőt, egy hozzá illő fehér melegítő nadrágot. Kiveszem a fekete arcmaszkomat is, meg hozzá illő sapkát. Kiakarok menni futni, ezért kell a védelem. Nem akarom, hogy egy rajongó meglásson így. Soha többet nem tudnám lemosni magamról. 

Gyorsan magamra dobom a ruhát és kimegyek a szobából, ahogy a nappaliba érek meglátom Taet. Mélyen alszik a kanapén, egy vékony pléddel betakarva. Legszívesebben letérdelnék elé és megsimogatnám azt a pihe puha arcát, de nem tehetem. Nincs hozzá elég bátorságom, hisz mi lesz akkor, ha felébred és meglátja az undorító arcomat? Nem akarok kockáztatni. 

Egy kis szenvedés után végre otthagyom az alvó szépséget és bemegyek a konyhába. Meg sem lepődök, mikor meglátom Jint forgolódni a tűzhelynél. 

-Jó reggelt hyung, nem vagy már beteg? -Kérdezem leülve az asztalhoz, ő gyorsan felém fordul, majd elém tesz egy tányér tükörtojást. 

-Dehogynem! - Leülve mellém fáradtan felsóhajt, míg vállát nyomkodja egyik kezével. - Ebben a bandában, ha nem vagyok talpon kitörik a harmadik világ háború is. 

-Igaz. - Elmosolyodok és elkezdek enni, bár nem vagyok éhes, de ha már elém rakta akkor már illő belőle ennem. 

-Hogy érzed magad? - Érdeklődik kedvesen, mégis óvatosan. 

-Jól, semmi bajom, Hyung. - Bátorítóan elmosolyodok, hogy lássa nem hazudok, vagyis inkább hogy elhitessem ezt vele. 

Az igazság az, hogy szörnyen érzem magam, úgy érzem, hogy az a kín, ami a szívemet és a testemet mardossa lassan ketté szakít. A torkom fáj, levegőt alig tudok venni a visszatartott sírástól, de nem a tegnapi nap miatt, nem a testem ért fájdalom miatt, hanem inkább a lelkiek miatt. Taehyung miatt....csak is miatta. 

-Hyung elmegyek a játszóra egy kicsit, majd jövök. - Választ nem várva felpattanok a helyemről és kisietek a konyhából. A nappalin áthaladva nem nézek az alvó szépségre, nem akarom látni, elakarom felejteni. Mert, amit iránta érzek nem normális, nem is egészséges dolog. 

A játszótérre érve megteszem a szokásos körömet, hogy kitisztítsam a fejemet. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de a nap lassan felkelt én pedig fáradtan dőltem neki egy fának. Érzem, hogy majd kiszakad a tüdöm, a lábaim leszakadnak és a testemen levő sebek lüktetnek. Lehet mégsem vagyok olyan jól testileg sem? Fáradtan elindulok a hinták felé, hogy leülhessek végre, de meg látok valakit a helyemen ülni. Nem kell sok idő, hogy rájöjjek ki is az az idegen, hisz szépségét messziről felismerném.

Miért van itt? Miért néz ki olyan szomorúan? Összezavarodva figyelem a távolból, de nem merek közelebb menni hozzá. 

-Hol lehetsz? 

A szívemben érzek egy szúrást, mintha szíven szúrtak volna egy éles késsel, majd szépen megforgatták volna bennem. A szavaiban akkora szomorúságot és fájdalmat érzetem, hogy bele remeg az egész testem. Szorosan magamhoz akarom ölelni, nyugtató szavakat suttogni a fülébe.