Hervadó virágok (befejezett)

14.

Olivia

Egyik napról a másikra eltűnhet valami, ami addig mindig ott volt, és biztosnak éreztük. Mint ahogy a virágszirmok tova szálnak a fa ágáról, úgy múlik el az, ami értékes az ember számára.

Olivia mindig is csendes lány volt, igyekezett szót fogadni szüleinek, azok bármit is kértek tőle. Kitűnő tanuló volt, mindig időben hazajött, rendesen evett, néha még a zöldséget is, szerves tagja volt a kórusnak, zongorázott, számos énekversenyt megnyert az évek alatt. A szüleinek minden okuk meg volt arra, hogy büszkék legyenek rá, és ez így is volt, egészen addig a napig, amíg a szomszédos házba be nem költöztek. Szintén egy fiú gyerekes család volt, akárcsak Olivia másik szomszédai. Szerette a fiúkkal eltölteni az idejét, mindketten kedvesek, viccesek és nagyszerű barátok voltak, főleg egymás legjobb barátai. A lány is vágyott egy olyan igaz barátságra, mint amit Adam és Alex birtokolt. Bár a lányokkal nem igazán találta meg a közös hangot, ott volt neki a két fiú, más nem igazán számított. Egészen addig a csengetésig. Még a mai napig emlékezett rá, ahogyan lesietett, kinyitotta az ajtót egy fiú állt előtte. Sötét haja és sötét szemei voltak, egészen eltért Olivia elég világos szőke hajától és zöldes barna szemétől. Egy fejjel magasabb volt a lánynál, a mosolya pedig a napfényben még ragyogóbbnak tűnt.

- Szia, Dylan vagyok, most költöztem ide a szüleimmel. Anya azt mondta üdvözöljem a szomszédot.- nevetett a fiú, a lány pedig csak nézte őt, pár percig megszólalni sem tudott. Körülbelül egy fél óra elteltével már a beköltözésre váró házban volt, Dylan szobáját segített berendezni, takarítani, majd a kipakolásban is segédkezett.

Attól a naptól kezdve vagy ő ment a fiúhoz, vagy ellenkezőleg, Dylan látogatta meg őt. Gyakran sétáltak, és töltötték el az időt a parkban, a tónál, vagy épp egymás házában. Olivia a fiú érkezése óta egyre kevesebbet nézett át másik szomszédaihoz, noha tudta, hogy ez nem szép dolog tőle, de minden idejét a sötét hajú sráccal szerette volna eltölteni.

Miután betöltötte a tizenkettőt anyja elmagyarázta neki az egyneműek szerelmére szóló szabályt, ő pedig csak bólogatott, hisz eddig sem érdekelték nagyon a lányok, és ezután sem tervezte, hogy ez változni fog. De aztán anyja azt is közölte vele, hogy nem célszerű szerelmesnek lennie, hisz úgy is a rendszer jelöli ki, hogy kivel kell együtt élnie.

Olivia biztos volt benne, hogy az anyja Dylanre célzott, de nem érdekelte különösebben. Azt vallotta, hogy ő úgy sem lesz soha szerelmes. Látta, milyen erőfeszítéseket kell tennie a szüleinek ahhoz, hogy kibírják egymást, tudta, ő sem fog csak úgy beleszeretni abba akit kijelölnek számára. Az egészet igazságtalannak tartotta, pedig még fiatal volt. Az embernek nem lehet szabad akarata, hogy eldöntse ki a megfelelő számára? A rendszer érzi az emberek szíve helyett az érzéseket, hogy csak úgy eldönti kivel kösd össze az életed? Aztán ez pedig kihat a hátralévő életedre. A lány ebben nem értett egyet, de nem volt sok beleszólása a dolgokba.

Ahogy az évek múltak, úgy került a két fiatal egyre közelebb egymáshoz. Bár mindketten tudták, hogy ez nem helyes. De az érzéseknek nem lehet parancsolni nem igaz?

Dylan először csak nagyon apró lépéseket tett a lány felé. Rádőlt, megdicsérte, óvatosan megfogta a kezét, majd amikor az nem ellenkezett, sőt mindig kapott cserébe egy széles mosolyt, egyre bátrabb lett. Mindennap megölelték és megpuszilták egymást, miközben tisztában voltak azzal, hogy másfél év és a sorsuk meg lesz pecsételve.

- Ezt neked hoztam.- mosolygott rá a fiú Oliviára úgy, hogy láthatóvá váltak nevetőgödrei, amiket a lány imádott. A fiú az eddig ökölbe szorított kezét kinyújtotta, a tenyerén pedig egy nyaklánc pihent. Gyönyörűen nézett ki. Ezüst, pacsirta alakú volt, a madár szeme és a szíve helyén pedig két kék kő volt. A lány örömében majdnem elsírta magát, de helyette inkább szorosan átölelte a fiút. Úgy érezte nélküle az élete már csak egy üres foszlány lenne, amiben nincsen semmi öröm. Nem akarta sohasem elveszíteni őt. Aztán ez mégis bekövetkezett.

Dylen kapott egy levelet amiben az állt, hogy kitűnő tanulmányi eredménye és karizmatikus képességei miatt alkalmasnak találták őt a vezetői pozícióra, ezért részt vehet egy két éves oktatáson, azután pedig valószínűleg vezető válik majd belőle. Ilyen felkérés nagyon ritkán adatott meg bárkinek is, és ezt a fiú szülei tudták is, így a fiú beleegyezése nélkül aláírták a papírt.

- Ne feledd, hogy szeretlek téged.- ölelte meg a lányt az utolsó együtt töltött estéjükön. Olivia igyekezett nem sírni, arra volt elég ideje azután is, miután tényleg elválasztották tőle a fiút. De még itt volt, még érezhette az illatát, meleg kezeit a tarkóján, a csókjának ízét, a bőre selymességét. Igyekezett mindent elraktározni, hogy soha se felejtse el.

- Amíg a nyaklánc veled van, én is veled vagyok. Ez nem a búcsú, Liv. Biztosan látjuk majd még egymást.- azzal még egyszer utoljára megcsókolta, majd hazaindult.

A lány egész éjjel zokogott, és megesküdött rá, hogy bosszút fog állni, amiért elvették tőle a szerelmét, azért, mert nem lehetett szabad akarata, mert megszabták mit csinálhat és mit nem. Tudta, hogy Adam és Alex kapcsolata is az idióta törvények miatt romlott meg, és vált javíthatatlanná. Miattuk is tervezte a bosszút, és mindenki miatt, akit a rendszer kihasznált, vagy kisajátított.