Hervadó virágok (befejezett)

28.- end

Soha nem voltam az a hisztis típus, mint a legtöbb korombeli gyerek. Ha valamit mondtak a szüleim, én azt kérdés nélkül végrehajtottam, nagyon ritka volt, hogy panaszkodtam volna bármiért is. Még akkor sem éreztem semmilyen haragot, vagy irigységet, mikor anya közölte velem, hogy befogadnak mellém egy fiút. A legtöbb gyerek féltékeny lett volna, és dühös, én azonban bíztam anyám döntéseiben, így csak bólogattam és elfogadtam a helyzetet. Ha ellenkeztem volna, vajon akkor is elhozták volna Alexet? Biztosan, hisz megígérték neki, és ők mindig betartották az ígéreteiket, erre nevelve engem is. Hát én nem igazán jeleskedtem benne, hiába igyekeztek annyira.

Nem sírtam, amikor eltört a csuklóm, nem sírtam, mikor nagymama a kórházba került, akkor sem sírtam, mikor az iskolában bezártak egy szekrénybe csak azért, mert mindig kedves voltam mindenkivel. Akkor sem hullajtottam könnyeket, amikor Alex-el való eltávolodásom után minden nap hiányzott. Mikor haldoklott a karjaimban, akkor is visszafojtottam az előtörni akaró cseppeket. Hogy miért? Talán, hogy ne tűnjek gyengének, miközben egész életemben az voltam? Azért, hogy megtévesszem az embereket, és kedveljenek emiatt?

Miután elveszítettem a legfontosabb embert az életemben, akkor jöttem rá, mennyire helytelen volt a színjáték, amit egész eddigi életéveim alatt műveltem.

Nem sírtam a temetésen sem, miközben a mellőlem hiányzó személy járt csak az agyamban. Képtelen voltam rá. Talán a remény miatt, hogy még él? Talán, mert mindenki más zokogott, és ezért én nem akartam? Igazából én magam sem tudtam.

A temetés a város egyik legszebb erdővel borított részén volt, a fákon belül is egy olyan helyen, ahol temérdeknyi vadvirág nőtt mindenfelé. A városi lázadók közül öten meghaltak, míg tőlünk eltűnt egy ember. A két csapatból az emberek összefogva ásták ki a sírokat, majd megszervezték a szertartást. Olivia, habár tagadta, hogy magát hibáztatná, eléggé a padlón volt már érzelmileg, ahogy mindenki más is. Az ország vezető nélkül maradt, közben pedig ártatlan emberek meghaltak.. Az előző lázadásban rengetegen vesztették az életüket a mostanihoz képest, ezt pedig Olivia tette lehetővé. Ha tudtam volna, milyen szavakat mondjak, akkor biztosan megpróbáltam volna megvigasztalni őt, hisz mint jó barátot, rossz volt őt ennyire levertnek látni. Ugyanez elmondható volt mindenki másról is. Még aznap is éreztem a kezemre tapadt katonák vérét, láttam ahogy a lövéseimtől összeesnek és meghalnak, hallottam a pisztolyok hangját, egyszerűen nem bírtam szabadulni tőlük. Mindenre színtisztán emlékeztem, ahogy Maddy és Chris is. A mi felelősségünk volt feltartani az ellenséget, azonban ez a tény nem változtat azon, hogy gyilkosokká váltunk. Ha Alex most köztünk lenne, biztosan ő is ezen rágódna, hisz ő mindig is a szívén viselte az emberek sorsát. De nem volt itt, így elhessegettem a gondolataimat arról, hogy ,, mi lenne ha " és inkább a szertartásra figyeltem. Olivia elvállalta, hogy a beszédek és imák után elénekel egy dalt az elesettek részére, hogy tiszteletét és köszönetét kifejezze irántuk. Már kiskorunkban is rajongott a dalokért, és remek hangja volt az énekléshez. Nem egyszer lépett fel színházakban vagy iskolákban, egyszerűen remekül csinálta, és szerette. Számára a zene menekülés volt a kegyetlen valóság elől.

Ez az előadása is, csakúgy mint a többi, tökéletes volt. A dal a tavasz beköszöntéről de egyben az elmúlásról szólt. A tél elmúlik, hogy teret adjon valami másnak, szebbnek, jobbnak. Vajon tényleg így lenne?

Mindenki csak sírt, én pedig a zenében elmerülve a vadvirágokat néztem. Nem tudom miért, valamiért ahogy rájuk pillantottam, rögtön Alex jutott az eszembe. A titkos helyünk körül is rengeteg ilyen növény nőtt, minden alkalommal amikor csak tudtunk, szedtünk egy csokornyit anyának. Nagyon szerette a virágokat, az erdőt, az egész természetet. Mindig lenyűgözve figyelte a dolgokat maga körül, én pedig olyankor le sem tudtam venni róla a szemem. Valahogy mindig olyan volt a kisugárzása, hogy néznem kellett őt, még a külön töltött évek alatt is vetettem rá gyors pillantásokat, mikor nem figyelt. Nem tudtam megállni, akárhogy is szerettem volna. Most pedig bármit megadtam volna, hogy akár csak egy percre láthassam Őt.