Hervadó virágok (befejezett)

24.

A nap már kúszott felfelé az égen amikor Adam felébredt. Automatikusan arrafelé nézett ahol Alex nyugovóra tért az este folyamán. Nem messze volt tőle, csak pár méter távolságnyira. Még mindig ugyanúgy aludt, ahogy gyerekként, de azóta már sokat változott. Férfiasabb lett, magas volt és jó kiállású magához képest. Haja picit hullámosan össze volt kócolva, teli fűszálakkal és levelekkel. A szemei még érzelemkifejezőbbek lettek, az arca pedig még mindig megőrzött pár gyermeteg vonást . Most úgy tűnt az igazak álmát aludta, mert nyugodtnak látszott. Adam tekintete elidőzött a fiún. Bár még mindig nagyon érzelmes volt és önmarcangoló, azért már képes volt kiállni magáért és felemelni a hangját. Képes volt elmondani a véleményét, amitől mindig is tartott. Adam ismerte, minden gondolatát, annak ellenére, hogy hat hosszú évig nem igazán állt szóba vele. Már kisgyerekként is zárkózott volt, de nagyon hálás. Képes volt annyi rossz élettapasztalat után, még ha nagyon nehezen is, de bízni az emberekben, főleg benne. Megértette mi is a család, és milyen ha szeretik. Adam mindig is szerette őt. Szerette ha mosolygott, mert akkor szinte ragyogott az arca, és láthatóvá váltak a kicsi mosolygödrei is, amik igazán jól mutattak az arcán. Szeretett vele játszani, mert megértő volt és becsületes,  ha nem ő nyert akkor sem volt mérges, sőt, mindig gratulált  Adamnek, de a sima nem versenyre hajazós játékok során is remek társaságot nyújtott. Mint egy igazi testvér, bár ők többek voltak egymásnak. Legjobb barátok, szövetségesek, apró gyerekek akiket a törvény elválasztott egymástól és összezúzták az álmaikat, mindent amit addig felépítettek maguknak. Az évek alatt, amíg nem beszéltek egymással, szenvedett ő is, de nagyon. Mindennap küzdött a bűntudattal, amiért cserbenhagyta a barátját, aki rajongott érte. Hisz rajta kívül nem volt igazán más barátja, Oliviát leszámítva, de akkoriban már ő sem igazán látogatta meg őket. Egyedül maradt, hiába volt vele Nina és Eric. Az űrt nem lehetett betölteni, ami mindkettőjükben jelen volt. Adam próbálkozott vele. Rengeteg barátot szerzett, állandóan velük volt, hogy addig se legyen egyedül és ne Alexen agyaljon. Általában mindig épphogy csak beesett a házba a kötelező takarodó előtt. Tudta, hogy ezzel az anyjának is fájdalmat okoz, de nem bírt otthon maradni. Olykor mikor hamarabb hazaért és benézett a konyhába ahol családja éppen vacsorázott. Nina kérte, hogy jöjjön ő is, de mindig elutasította az ajánlatot. Ahogy a fiú nézte őt, megszakadt a szíve. Szinte könyörgött neki a tekintetével, hogy maradjon, de nem tehette. Ha ismét elkezdtek volna beszélgetni, akkor nem bírta volna ki, hogy ne ölelje meg. Lehetetlen lett volna, hisz nagyon szerette volna. Nem akarta, hogy az anyja elveszítse őket, hisz a mindenei voltak. De azzal, hogy távol akart maradni Alextől, úgy a szüleitől is szép lassan sikerült neki, akarata ellenére. Attól még tisztelte őket, és fordítva is, csak keveset tartózkodott otthon. Utálta magát, az érzéseit, a törvényeket, mindent.

Ahogy most ennyi év után ismét foglalkozni kezdtek egymással, boldogsággal töltötte őt el. Azt hitte már soha nem érez majd örömöt, hisz mindenben csak a rosszat látta, és nem tudott örülni semminek. Aztán hirtelen belépett ismét az életébe ez az érzelmes, vicces és rendkívül kedves fiú és egyszer csak felborult minden. Eddig megtagadta magától a jó dolgokat, és ezt igyekezett betartani. Megpróbált megint távol maradni a fiútól, de nem ment neki, ezúttal nem. Nem akart már feleslegesen enyelegni egy lánnyal, csak azért hogy ne vágyakozzon a fiú után. Amikor a sziklás zuhanásnál majdnem elveszítette  őt, ott végleg eldöntötte, hogy nem taszítja el többet magától, hisz kitudja mit hoz az élet. Ha belegondolt, hogy elveszítheti, mérhetetlen fájdalmat érzett. Ha vége ennek az egésznek akkor majd már nyugodtan élhetnek, ostoba szabályok nélkül, boldogan. Csak ez számított számára, ez volt a fő cél amiért mindenképpen meg akarta nyerni az aznapi összecsapást.

Mindenki idegesség közepette fogyasztotta el a reggelijét. A levegőben feszültség volt, akárcsak a határátkelős küldetésük előtt. De ez a mai más lesz mint a legutóbbi, hisz ezen múlik minden, a jövőjük és az országuk jövője is egyaránt. Heten lesznek egy seregnyi vezetőre és körülbelül húsz vagy több katonára, akiknek szintén van fegyverük, mint nekik. Nem lesz könnyű menet, ezt mindenki tudta, de bizakodóak voltak. Hisz ha már eddig eljutottak, véghez kellett vinniük amit elkezdtek. Ott volt a fővárosi merénylet is az első számú főépület ellen, ha az sikerül és az övék nem, még akkor is lehet valamennyi remény a változásra. Minden tőlük telhetőt meg kell tenniük, hogy nyerjenek és ezzel tisztában is voltak.

Miután befejezték az evést elindultak tovább az ösvényen amin eddig is jöttek. Tökéletesen rálehetett látni a nem messze fekvő hegyekre, amik gyönyörű látványt nyújtottak a sétájukhoz, ahogy a tavak, a folyó és a különböző virágokkal teli rétek. Jade megállt és szedett egy csokorral Clarienek, akinek azután le sem hervadt a mosoly az arcáról.

Alex is megmosolyogta a jelenetet, mire a mellette sétáló Adam is szintén ezt tette, Maddy meg csak szem forgatva nézte őket. Chris és Olivia sétáltak elől és beszélgettek. Chris sokkal felszabadultabbnak tűnt egy olyan ember társaságában akivel szóba állt. Mintha nem is ő lett volna, hanem valaki más arra a kis időre.

Ebédidőben megálltak egy réten és ettek egy keveset, hogy legyen energiájuk, de ahogy közeledtek egyre inkább a főépület felé úgy nőtt bennük a félelem és az izgatottság is.

A réttől nem messze volt egy kisebb erdő, aminek a fáit beborították a rózsasín és fehér virágok. Alex és Adam elindultak arrafelé, hogy megnézzék együtt. Alex mindig is rajongott a tavaszért, a virágzásért, és minden évben csodálattal nézte kertjükben lévő szilvafát is ahogy fehér virágokba borult. Most is olyan csodálattal nézte az egész erdőt, akárcsak minden tavasszal a saját fájukat. Ilyenkor olyan volt, akárcsak egy gyerek. Beszélgettek a tájról, arról, hogy mi várható a mai naptól, majd leültek az egyik fának a tövébe. Onnan le lehetett látni a tengerre, amin hajóztak, a partra, a mólókra és házakra, a rétekre és tavakra is.

- Itt olyan szép minden.- mosolygott Alex, barátja pedig helyeselve bólogatott.

- Jövőre is jöjjünk el megnézni a virágzást és a tájat.- nézett Adamre csillogó kék szemeivel a fiú.

- Benne vagyok.- felelte, majd megsimogatta a haját. Mivel időszűkében voltak így elindultak vissza a többiekhez, akik már vártak rájuk. Miután ismét egyesült a csapat haladtak tovább. Néha néha szóba jött pár beszédtéma, így eltelt az idő, de azért mindenkin látszottak az érzelmek. A két fiú igyekezett nevettetni egymást, ami gyakran sikerült is, így nem koncentráltak az előttük álló nehézségekre, inkább egymásra fókuszáltak.

Három óra folyamatos gyaloglás után megálltak egy háznál. Oliviát követve bementek. A tulaj egy hölgy volt, aki megengedte, hogy mindenki igyon egy kis hideg vizet, amíg Olivia telefonált. Miután végzett a hívással megköszönték a segítséget majd indultak is tovább.

- Kit hívtál?- kérdezte tőle Jade. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy kivel beszélgethetett.

- A városi küldetés vezetőjét hívtam, hogy fél óra és támadunk. Ők is akkor fognak.- felelte, majd vezetőként ismét legelőre ment és sétált tovább a cél felé. Már csak fél óra. Fél óra és minden eldől majd.